Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 12. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1998)

ZENTAI TÜNDE: A földön alvás szerepe az újkori népi lakáskultúrában

dezési tárgyak, vagyonleltárak, életmódleírások, és egy új forrás, a század utolsó harmadában kibontakozó néprajztudomány szájhagyományon alapuló visszatekintései. A néprajzi kutatásoknak köszönhetően a 19. századnak ez a korszaka, lényegében a reformkortól az I. világháborúig tartó periódus, a népi kultúra leginkább föltárt és dokumentált része. Vonatkozik ez a népi építészetre és a lakásbelsőre is. A század derekán a parasztház megújul, fokozatosan eltűnnek a kémény nélküli faházak. A középparaszti és jómódú jobbágyutódok körében általánossá válik a tisztaszoba, igényesebb, többnyire virágozott asztalos bútorral és vetett ágygyal. A 18. században megkezdődött folyamatok most érnek be, s az akkori innovációk széles körűvé válnak. Jól ismerjük ebből a korból az ország különböző részén működő, paraszti igényeket kielégítő asztalos bútorkészítő központok termékeit,

151 köztük a különféle ágyakat. Alig találunk azonban adatokat a ház földjén alvásról. Ennek a hiányosságnak többféle oka is van. Köztük mindenekelőtt az érdeklődés és a kutatás iránya, amely többnyire a népművészeti értékek s használója, a vagyonos és középparasztság felé fordult. A földön alvás alig tárgyiasult, ekkor már jobbára a szegényebb néprétegek körében föllelhető jelensége csak az 1930-50-es évektől vonta magára néhány kutató (VISKI Károly (1933) 1941, K. CSILLÉRY Klára 1954, MORVAY Judit 1956, FÉL Edit 1937, 1941., FÉL-HOFER Tamás 1967. stb.) figyelmét. Az idős adatközlők emlékezete, nagyszüleik élettapasztalatait is megőrizve, hozzávetőleg az 1830-as évekig nyúlik vissza. A korszak lakáskultúrájának megismerését szolgáló levéltári források csak az ágybútorról és az ágyneműről adnak számot, bár az ágynemű közt a földön használatosak is inventálásra kerülnek, a tárgylisták hallgatnak a földön alvásról. De szemérmesen hallgatnak a már polgári öntudattal bíró adatközlők is, mert takargatni valóként értékelik. Mindemellett arra is gondolhatunk, hogy a földön alvás szokása a 19. században valóban egyre ritkább, a fejlődés fő áramába bekapcsolódni nem tudók sajátja. Az 1800-as évek közepén még több beszámoló szól a nagycsaládi együttélésről. 1845-ben HÖLBLING Miksa a baranyai Hegyhátról írja, hogy az ottani magyarok „...számosan laknak egy házban, több helyt 3-7 nős pár is..."

152 Részben az ő tapasztalataira alapozva szinte azonos megállapításokat olvashatunk HAAS Mihály tollából.

152 Még nagyobb háznépeket figyelnek meg a Dráva menti délszláv falvakban, ahol 1845-ben „Van rácz ház, amellynél 10-12 házaspár lakik, és 40-50 lélek."

154 Gyakori a szülők és a testvéri családok együttlakása a szlavóniai magyar falvak ólcsás (hálókamrás) házaiban.

155 Hasonló a családszerkezet és lakásmód a göcseji és őrségi kerített és hajlított házakban.

156 Ilyen sokan csak úgy férnek el, ha egyes családtagok bödiiczön (szalmazsákon) alszanak a földön, miként a göcsejiek a század közepén.

157 Nagy létszámú házközösségeket találunk a Felföldön, a Mátra, a Bükk és a Börzsöny falvaiban,

158 a borsodi „matyók"-nál, Kalotaszegen,

158 a somogyi kisnemesek körében

160 és a Jászságban.

161 A példákat még szaporíthatnánk, azonban a horizontálisan bővített nagycsaládok felbomlása, „vállalkozása" számos vidéken már a jobbágyfelszabadítás előtt megkezdődött, és átadta helyét az egyszerűen bővített, többgenerációs (szülők gyermekeikkel és nagyszülőkkel) családformának. Élen jártak e téren a későbbi „egykéző" református vidékek. Ekkoriban tűnnek el például az ormánsági különálló hálókamrák.

162 Tovább él azonban a házközösség a Felföld hátrányos helyzetű falvaiban és az Eszék környéki szlavóniai magyarok körében, nagyjából az 1880-as évekig. A nagycsaládos házakban küszködnek leginkább a helyszűkével, következésképpen az ő körükben számíthatnánk a földön alvás szokásának a nagyobb mérvű fennmaradására. Mai ismereteink alapján úgy tűnik azonban, hogy ezeken a vidékeken már a 18. századtól a hálókamrák rendszerének kialakításával próbáltak segíteni a zsúfoltságon. A 19. század derekának hálókamráiban és a fűtött nagyszobáiban, úgy látszik, már nem a földön ágyaznak, hanem különféle magas szükségágyhelyeken. A délnyugat-dunántúli és a szlavóniai házaspárok külön hálókamráival öszszehasonlítva, a felföldi, a mátraalji közös női alvókamrák túlzsúfoltak, azonban itt sem alszanak már a földön. A házban éjszakázó gyermekek is rendszerint ülő-alvó lócán pihennek le. Időről időre azonban előfordultak túlnépesedett időszakok a családok életében, amikor a földön alvás elkerülhetetlenné vált. Egyik mezőkövesdi nagycsalád leszármazottja 1952-ben a múlt századi állapotokról elmondta, hogy: „Régen sok gyerek volt. Öregapámnak 52 unokája volt. Minden családban volt 10-12. Mindenki ott aludt, ahol tudott. Öregapám a padkán, Andris bátyám a sutban, öregszülém az ágyon, én, Erzsa, Margit a földön, Mari néném a lóca végén. Nekünk, akik a földön