Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 12. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1998)

† BAKÓ FERENC: Remetebarlangok (Mátraverebély-Szentkút). Építéstörténeti tanulmány

Remeték Szentkúton A remeték jelenléte a kegyhelyen évszázadok óta kimutatható. A 750 évvel ezelőtt élt első remetének nevét is ismerjük, kétségtelenül azért, mert a hely főúri birtokosának családjából származott, de a későbbi korokban is laktak, lakhattak itt hitbuzgó férfiak, akik elvonultan, imádkozva töltötték életüket. Feljegyzések csak az 1500-as években, évtizedekben említik őket, de valószínű, hogy 1258 után, amikor a kegyhely megkapta a pápai búcsúengedélyt, folyamatosan ott voltak Szentkúton és folyamatosan kiszolgálták a zarándoklatokat. A 16. század folyamán és a török hódoltság alatt az iratok többször is említenek remetéket, a 18. században pedig már néhányuknak a nevét is ismerjük.

24 A 13. századi Imre után, az első János fráter, akinek neve úgy maradt meg, hogy ő volt az, aki 1606-ban végtisztességet adott a csatában elesettek tetemeinek.

25 Később különböző származásúak voltak, más és más anyanyelvűek. Feljegyezték róluk, hogy „a századok folyamán még egy francia is akadt közöttük", akiről társai semmit sem tudtak, mert nem beszélt: hallgatási fogadalmat tehetett.

26 A 18. századi remeték közül fennmaradt nevek: Zakariás Mihály, Mak János, Paigler Elek, Bélák Antal, Csepregi Elek és Dobat Jozafát.

27 Egyikük, Szalmásy Romulád nevü, 1766-ban jelentkezett az illetékes egyházi hatóságnál, s miután meggyőződtek alkalmasságáról, levelet adtak a kezébe, hogy ezzel jelentkezzék Szentkúton.

28 Amikor 1767-ben meghal „az utolsó remete", nem ér véget ez az életforma: új nevek tűnnek fel az egyházi naplókban és a zarándokok megítélése szerint ők is remeték. Kétségtelenül azért, mert úgy éltek, úgy viselkedtek, mint elődeik: szerényen, igénytelenül és bizonyára barlangokban. A napjainkban Szentkútra zarándoklók között vannak, akik állítják, hogy láttak itt remetét, és azt, hogy a barlangokban is laktak. Kétségtelen, hogy ez az életforma még korunkat is megérte, amint erre Gyöngyösről, Bujákról és Szurdokpüspökiből ismerünk példákat. Ruházatukról annyit tudunk, hogy kopottas csuhát viseltek, mint a ferences atyák, valamiféle övvel összeszorítva, nyakukban fagolyókból öszszefűzött olvasó lógott, a végén kereszttel. A remete hosszú botra támaszkodott, s a hátára kötött, vesszőből font háti kosárba gyűjtötte a hívektől kapott alamizsnát. Elhanyagoltsága, hoszszúra hagyott ősz haja, szakálla megkülönböztette az egyházi férfiaktól. (Egy ilyen remetével 12. kép. Badangok homlokzata, előtérben a VI. sz. helyiség