Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 11. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1997)
TELEPÜLÉS - ÉPÍTKEZÉS - Tüzelőberendezés, füstelvezetés
dén 25 ház) tehát valószínűleg olyan újabb épületek voltak, amelyekről nem készült felmérés. A pincék lejárata a terepviszonyoktól, illetve a pince elhelyezkedésétől függően az utcai, a hátsó, vagy az udvari homlokzatról nyílt, ahová többször fedett pincegádor vezetett le. Tüzelőberendezés, füstelvezetés A Borsa-völgyi emlékanyag a tüzelőberendezések és a füstelvezetés átalakulásának számos átmeneti stádiumát mutatta, ugyanakkor egyértelműen rekonstruálható volt a hagyományos, 19. század eleji tüzelési és füstelvezetési rendszer is. A Borsa-völgyi falvakban az összes tüzelőalkalmatosságot kemence névvel illették, alakja, anyaga vagy funkciója szerint különböztetve meg a különböző típusokat. 7 ^ így a pitvarbeli vagy a nyári konyhában lévő, elsősorban sütésre szolgáló kemencéket sütőkemencének, a szobabeli kandallókat szabadszájú kemencének vagy cserepes kemencének, ennek zárttá alakuló, főzésre, sütésre egyaránt szolgáló változatait főzőkemencének, kályhás kemencének, plattenos kemencének, a rakott sparheltet vakkemencének, a csikóssparheltet vaskemencének, a már füstfogóval és kürtővel ellátott konyhai sütőkemencét sátoros kemencének nevezték. A pitvar szobával határos sarkában állt a sütőkemence (cuptor). Ez legtöbbször kőből épült, melyet a helyszínen faragtak ki a kőművesek. Az 1940-es években már építették téglából is, ezt tartották a legjobbnak. Csomafáján sárból (vályogból) kerteléssel is épültek sövényvázas kemencék, ezek felfelé szűkülő formájúak voltak. Kidén kizárólagosak, és a többi faluban is legáltalánosabbak azonban a hasáb alakú kőkemencék voltak. A kemenceépítés módját Kovács Domonkos kőfaragó elbeszélése alapján jegyezte le VARGHA László. A kemencének először félméteres, vagy még mélyebb négyszögletű alapot raktak, ahogy kívánta a talaj. Ezután az alapot felemelték a föld felszínétől 40-50 cm-re. A kemence főggye (feneke) sokszor egy darab kőből volt, de csinálták két-három darabból is. A megfelelő követ, amelyik nem pattant szét, a Szamolyás dűlőben, a sülylyedésben fejtették. Ennek ellenére a kő gyakran megrepedt, ezért a 30-as években már inkább olyan kemencéket építettek, amelyek fenekét kavicstöltésre egyenletesen lerakott téglák alkották. A kavicstöltés jól tartotta a meleget. Attól függően, hogy mekkora kemence épült - módos gazdáknál 12-15 kenyeres nagy, szegényeknél 5-6 kenyeres kis kemence - kimérték a padkán a boltozat helyét és magasságát. A kemence 50-60 cm magas szokott lenni, oldala legföljebb 20 cm vastag. Soronként kezdték rakni a kemence boltozatát. A köveknek befelé néző lapját alul megfaragták, hogy a felső széle mindig kijjebb jöjjön. Amint felfelé haladtak, egyre szűkült a kör alakú nyílás, végül faragtak egy éket, azt beverték, beékelték, s megvolt a kemenceboltozat. A kemencét kívül hasáb alakúra rakták, majd ki, hogy kívánta, meszes malterral vagy ganéjos vályoggal (sárral) betapasztották. Sárga színűre vagy kékre meszelték. A fotóanyagban több tapasztás nélküli kőkemence is látható. Egy kemence elkészítése 30-40 pengőbe került 1940ben. A kemence 15-20 évig is eltartott. A kemence szája és szabadon álló oldala mentén padka futott körbe, ami néha a hátsó falon is folytatódott. Az oldalsó padka volt a tűzhely (vaträ), ahol sütöttek, főztek. A tűzhelyet a bejárat felé egy keskeny védfal határolta és védte a huzat ellen. A fahasábok megtámasztására két ódalkő, ponk, pank (titor) szolgált. A kemence szája elé előtét támasztottak. A kenyérsütésnél használt eszközök a piszkafa, a lapát és a szénvonó voltak. A tűzhelyre gyakran építettek kisméretű katlant az üstnek. Arra már csak nagyon halványan emlékeztek, hogy valaha a tűzhelyen egyfülű fazékban főztek. Általában vaslábra helyezett kétfülű edényeket használtak e célra. 76 Némelyik konyhában tűzikutyák is előfordultak. A kemence padkájára néhol a szobai füttő mintájára kisméretű vasplattenos tüzelőt építettek. A kemence füstje a száján ömlött ki, és a pitvar hátulsó része fölött emelkedő szikrafogó alá szállt. Onnan lehűlve és a szikrától megszabadulva a pitvar lepadolatlan elülső részén át szállt fel a padlástérbe, majd a tetőrészein vagy a lekontyolt tetősíkot áttörő füstlyukon át pedig a szabadba. A szikrafogó leggyakoribb elnevezése a cserény volt, ami jelzi, hogy többnyire gerendavázra font sövényfallal épült, amit rendszerint mindkét oldalról betapasztottak. Bádokon előfordult a szikrafogó katlan elnevezése, román megjelölése corlan volt. Egyetlen adatközlő szerint a szikrafogónak régen a cseresznyék megnevezése is ismert volt. Előfordultak boronafalú, ugyancsak tapasztott szikrafogók is. Ezek csonkagúla vagy ritkábban hasáb alakúak voltak. Egy bádoki nemesi udvarház kisméretű füstháza fölé
