Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 11. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1997)

TÖRTÉNELEM - TÁRSADALOM - GAZDASÁG - Gazdálkodás

tek el. Szőlője csak a református ecclesiának volt a határban. A falu kedvező adottságai között külön kiemelték, hogy épületre való kő a határban bőven állt rendelkezésre. Mint hátrányt megemlítették viszont, hogy a határ - a sok forrás miatt - esős esztendőkben vizenyőssé válik, az utak ilyenkor alig járhatók, s a termés is csekély. (A határ forrásokban való gazdagságáról PESTY Frigyes adatközlői is megemlékeztek, megjegyezve, hogy „...a kidéi határra egy szomszéd határról sem foj bé víz, hanem a maga határán lévő igen jó forrás vizekkel van el látva az természettől".)" A kidéi jobbágyoknak az egész telekhez tartozó szántóföldek és kaszálók nagyságáról nem volt fogalmuk: „...amekkora és amilyen appertinentiákat telkeinkhez tartozni eleitől fogva értünk, annyival voltunk megnyugodva " - vallották. A telek fogalmának ez a bizonytalansága egész Erdélyre jellemző. Hasonlóképpen nem ismerték a kideiek a jugerum és a bécsi mérő mértékét sem. A jobbágyok vallomásaiból azt is megtudjuk, hogy a faluban urbárium és contractus soha nem volt, a szolgálatot a földesúrral való megegyezés szerint teljesítette - a két Bánffy-birtokon sem egyező módon - az úrbéres lakosság. Szokás szerint, amelyik földesúr falubírát adott, elmaradt szolgáltatásai pótlására, minden colonicális füst után egynapi nyári kézimunkával kárpótoltatott. A földesúrnak a jobbágyok évi 10 tojást és két csirkét vagy tyúkot adtak. Egy-egy jobbágycsalád 30 font fonással és 10 sing szövéssel tartozott évente uraságának. Mikor pedig kevés kender termett, a szövés és fonás pótlására minden gazda 3 kalangya búzát aratott. A partiumi adatokkal összehasonlítva a fonás mennyisége Kidén igen magas volt (ott 3-4 font az átlag).

74 A földesúri szolgáltatás taxából, a termények és a bárányok utáni dézsmából, valamint munkajáradékból (szántás, kaszálás, hordás, kapálás, borszállítás, törökbúzaszedés, fa- és vesszőszállítás) állt, melyet különbözőképpen szabtak meg az ökrös gazdáknak, illetőleg az igaerővel nem rendelkezőknek. A fiskális dézsma alól Kide mentes volt. Noha az 1820-as összeírás a Kide lakosságának többségét kitevő kisnemesekről nem szól, annyi mégis kiderül a punctumokra adott válaszokból, hogy a jelentős számú iparos az egytelkesek soraiból verbuválódott. Szűkös földjeik hozadéka egyre kevésbé biztosította megélhetésüket, ezért a határ előnyeit kihasználva igyekeztek jövedelmet húzni a gyümölcs értékesítéséből, a könnyen hozzáférhető épületkő felhasználásával pedig nagyobb körzetben is elismertté váltak kőművesként. KŐVÁRY László először 1840ben megjelent tanulmányában emlékezik meg arról, hogy Kolozsvár gyümölcsellátásában Kide és környéke is kivette a részét.

75 HODOR Károly Kide korán érő cseresznyéjét emeli ki,

76 a későbbi statisztikákból azonban az derül ki, hogy leggyakoribb gyümölcsfajta a szilva volt. PESTY Frigyes adatközlői a határnevek felsorolásánál több helyen is említést tesznek a határbeli gyümölcsösökről: a Hosszú Irtványt „...régiektől maradt gyümölcs fák ékesítik". Agyagos: „...itten a régi időbe szép Szőlő hegy volt, majd Gyümölcs-fákkal díszeskedik". Sóstó: „...egy szőlő heggyel, melyben sok elein érő cseresnyefa s több más gyümölcsfák léteznek, díszeskedik". A határbeli gyümölcsösök a kisnemesek birtokában voltak. A gyümölccsel való piacozás századunkban is jelentős bevételi forrás maradt. A kideiek nemcsak friss gyümölcsöt, szilvaízt hordtak Kolozsvár piacára, hanem aszaltat is, sőt szokás volt az aszalt szilvába diót dugni.

77 A jobbágyfelszabadítás utáni időszak gazdasági viszonyaira nem rendelkezünk a Cziráky-féle összeíráshoz hasonló részletes forrásanyaggal. Minthogy a jobbágyok tulajdonába kerülő úrbéres földek mennyiségét a Cziráky-féle összeírás alapján állapították meg, a kidéi jobbágy utódok 7-18 holdas szántóval kezdhették önálló gazdálkodásukat. Az egykori nemesek többségének szántóból és rétből még ennyi sem jutott. A falu társadalma egyre jobban differenciálódott. A legtöbben törpebirtokossá, nincstelenné váltak, csupán kevés családnak sikerült birtokát megtartania vagy gyarapítania. Valószínűleg nem tévedünk sokat, ha a Kolozs megyéhez átcsatolt Borsa-völgyi falvak parasztbirtokainak jellemzésére SZEMMARY József 1885-ös felmérésen alapuló, szolnok-dobokai helyzetképét foglaljuk röviden össze. SZEMMARY a problémák fő okát a törpebirtokok nagy számában (a birtokosság 56%-a alig 3 holddal rendelkezett) és a kezdetleges gazdálkodásmódban látta. A helyzet megváltoztatását akadályozta a mezőgazdasági hitelegyletek hiánya. A megye 52 falujából mindössze 12 lett tagosítva, s a földeket két, ritkábban három nyomásban művelték. A törpebirtokosok többnyire tengerivel vetették be földjüket, s a sorok között babot, tököt, pityókát termesztettek. A tengeri szárát téli takarmányként hasznosították. Viszonylagos jólétre csak a 12-15 holdon felüli birtokosok