Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 10. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1995)

DÁM LÁSZLÓ: A magyar paraszti állattartás építményei

az Alföldön is. Ez így volt jó két-három évszázaddal korábban is.

w „A sertésólak talán legegyszerűbbike a négy lábon álló tető, amelynek három oldalát fa karókkal burkolták félmagasságig vagy egészen, néhol csutkafélét állítanak mellé vagy trágyából rakták a falát." Ez tulajdonképpen egy akol típusú építmény."' Valamivel fejlettebb az a megoldás, amikor a karókból, sövényből, deszkából készült karámot két részre osztják és az egyik fölé valamiféle tetőt emelnek. Ez lehet bogárhátú szalmatető, félnyeregtető vagy szelemenes szerkezettel alátámasztott, szalmával, náddal fedett nyeregtető is (20-21. kép). Vajdácskán pl. a középen kettéválasztott karám falú építmény egyik részét erősebb ágakkal behálózzák, s erre szalmát raknak. Szatmár sok falujában vagy a Nyírségben a karám gyakran sövényből készül, s ennek egyik 22. kép. Boronafalú, szántalpas disznóól (disznópajta), Szék (Szolnok-Doboka m.). GÖNYE1 Sándor felvétele, 1940. 23. kép. Talpgerendás, zsilipéit falú hidasól. Bélapátfalva (Heves m.). PÁPAI Károly felvétele, 1900. részét látják el bogárhátú szalmatetővel vagy szelemenes szerkezetű nyeregtetővel. A Sárréten ugyanez az ól deszkából készül, s feléje gyakran raktak szalmaboglyát. Az Alföldnek alig van olyan vidéke, ahonnan hasonló példát ne lehetne hozni."

10 A vályogból, téglából, kőből épített disznóólak csak századunkban terjedtek el nagyobb mértékben. Többnyire két- vagy háromosztatúak, padlással és önálló tetőszerkezettel is rendelkeznek. Az egyes részek önálló bejáratúak, s hozzájuk mindig kapcsolódik akol karám vagy kifutó. Az intenzív sertéstartás körülményei között külön ólban vagy ólrekeszben tartották az anyakocákat, a süldőket és a hizlalásra befogott állatokat. Ezért gyakori volt, hogy egy-egy telken több sertésól is állott, különösen a tanyákon."" A fából készült sertésólakat általában hidasnak, hidasólnak nevezik. Ez az épület „...talpgerendán álló, könynyen szállítható, tehát szétszedhető és könnyen összeállítható kizárólagosan fából, borona- vagy zsilipéit technikával készült, többnyire egy- vagy kétosztatú, eredetileg karámmal nem rendelkező, többnyire belső vályúval és felnyitható ajtóval ellátott jellegzetes sertésól. Egyes vidékeken padlással is ellátták, ezeket többnyire tyúkólnak is használják."

102 Hidas szavunk és az építmény első említése a 16. század utolsó harmadában tűnik fel a történeti forrásokban. Az építmény megjelenése és elterjedése pedig egybeesik a sertéstartás és hizlalás új, intenzív formájának térhódításával.'

03 Szakirodalmunk igencsak bővelkedik a hidasólak építésére, szerkezetére, változataira vonatkozó leírásokban, melyeket SZABADFALVI József kimerítően összefoglalt.

1

"

4 Ezért az alábbiakban csak néhány, egy-egy nagyobb tájegységet jellemző változat bemutatását tartjuk szükségesnek. Az erdélyi Mezőségben a fából készült disznópajtanak két változata is ismert. Az egyik baltával hasított, faragott, 3 ujjnyi vastag pallókból épült boronatechnikával, a századfordulótól azonban elterjedtek a talpgerendába csapolt sasok közé zsilipezéssel rakott pallókból épült disznóólak. „A régi mezőségi fa disznópajták jellegzetessége 23. kép. Talpgerendás, zsilipéit falú hidasól, Bélapátfalva (Heves m.). PÁPAI Károly felvétele, 1900.