Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 10. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1995)

DÁM LÁSZLÓ: A magyar paraszti állattartás építményei

népesség körében éppúgy, mint a Lebédiában és Etelközben él magyarság téli szállásainak falvaiban, de szervesen hozzátartoztak honfoglalás- és Árpád-kori falvaink építészeti képéhez is.A magyar népi állattartás zárt, fallal és fedéllel ellátott építményeinek keleti eredetét igen korán felismerte a magyar néprajzkutatás, bár akkor még csak összehasonlító néprajzi adatokra támaszkodhatott. BÁTKY Zsigmond, aki ennek a kérdésnek több tanulmányt is szentelt, az ólnak, istállónak nevezett építményt két épülettípusra vezeti vissza: egyrészt az ////ásnak, sz/'/mek nevezett, többnyire négy oszlopon álló és bogárhátú, szalmával, gazzal fedett tetővel ellátott, pásztorok és parasztok által egyaránt használt épületre, valamint a földbe mélyített veremó/akra., földófakra. Kelet-európai kirgiz, mordvin, cseremisz, zűrjén, illetve orosz és fehérorosz párhuzamokra támaszkodva azt a véleményt képviselte, hogy az ól, az akol fedéllel ellátott fészer, szín részének körülfalazásával, illetve a nyári állásként használt színek fallal való ellátásával alakult ki. „Ha primitív gazdasági építményeink között szétnézünk, azt látjuk, hogy azok falai rendszerint silányabb anyagból (karókból, kóróból, nádból, paticsból, sövényből stb.) vannak, mint a lakóházaké, s hogy ezek a falak nem alulról rakott építmények, nem szerkezeti részek, hanem az állás vagy fészer alatti tér egyszerű körültámasztásai. A falak itt az oszlopok maguk. Előbb van, illetve volt tehát a tető, s csak azután a zárt falak."

4 Ilyen provizórikus falakkal ellátott ólakat ismerünk a recens anyagból is, pl. a Sárközből, vagy a Sárrétről, ahol dudvaóMak nevezik.

5 A debreceni erdős puszták sok archaikus építményt őrző tanyáin és a Dél-Nyírség falvainak beltelkein még egy jó emberöltővel ezelőtt is lehetett látni olyan szükségistállókat, amelyek eredetileg nyári állásnak készült színek voltak. Négy földbe ásott akácfagerenda felső végét gerendakerettel, koszorúgerendával zárták le, erre karókat, husángokat fektettek, s erre szalmából, gazból készült boglyát raktak, azaz bogárhátú tetőt készítettek. A tél közeledtével aztán ezt a jászollal is ellátott színt napraforgó- vagy kukoricaszár kévékkel támasztották körül, s a falból csak annyit hagytak szabadon, hogy a jószág kényelmesen bejárhasson. Sok esetben az állásból kikerült trágyát, alommal és földdel keverve, a rakott sárfal, a fecskerakás technikájával készült fal építésére használták. A fal építése tulajdonképpen már tavasszal megindult, s olyan ütemben folyt, ahogyan a jószág alól kialmoztak. Azaz a trágyát nem trágyadombba hordták, hanem a szín ágasai között fal építésére használták. Mire a tél beköszöntött, elkészült a vastag gerágyafaha\ rendelkező, s ezáltal meleg istálló is. Ilyenkor a leendő bejárat két oldalára félfákat állítottak, s télire az építmény még deszkából készült ajtót is kapott (1. kép). Ez az óltípus ismert a Kiskunságban is. A kunszentmiklósi kisparaszt, aki istállót nem tudott építeni, írja TÁLASI István : „A vízszintes vagy félrézsútos tetejű állást nyártól kezdve fokozatosan körülveszi lóganéjjal, a falat folyton emeli, és télre kész a zárt, meleg istálló. Ilyen a halasiak kóteristállója, mely négyszögletes építmény, sarkain és közepén ágasok, az oszlopok közét gallyal fonják be, s kívül-belül betapasztják. A kóter1. kép. Bogárhátú ól trágyából készült tállal, Debrecen-Bánk (Hajdú m.). HORVÁTH István felvétele, 1935.