Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 10. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1995)

HOFFMANN TAMÁS: Néprajzosok az alföldi lakóházakról

Az egész eljárásban alkalmasint ott van a hiba, hogy a szóban forgó problémákat nem lehet önmagukban megérteni és feloldani. A magyar parasztházak története része nagy nemzetközileg érvényesülő folyamatoknak. A magyar parasztházak „házvidékek" egyik foltján épültek, az építkezéseken alkalmazott technológiák, az alaprajzi kiosztások normái, a formai megoldások, a díszítések stb. mind olyan próbálkozások eredményei, amelyeket Európa csaknem egynegyedén kíséreltek meg tökéletesíteni, aztán egy idő után, ha már nem elégítette ki szükségleteiket, újakkal felcserélni, mintát utánozható kezdeményezést mutatva azoknak, akik még megelégedtek a régen bevált, hagyományos értékek használatával. A lakóházak építéstörténete része a kisemberek történetének. Miért alkalmazkodnak a kisemberek, ha elhagyják hazájukat és idegen tájra költöznek, a helyi építkezési szokásokhoz? Egyike azoknak a kérdéseknek, amelyeket a kultúrák különbözőségét és hasonlóságát vizsgáló néprajzkutatók nem tesznek fel. Alkalmasint azért tartózkodnak ettől, mert eltérnének megrögzött gondolkodásuktól, az etnikai kölcsönhatások vizsgálata ideálisnak vélt - szabályaitól. A Magyar Néprajzi Atlasz kutatópontjait tudvalevően úgy választották ki, hogy azok, tehát a megvizsgálandó települések lakossága feltehetőleg magyar legyen. (Ebben ugyan néhol tévedtek, de a szándékok nyilvánvalóak.) Az információk választéka jelentősen gazdagodott volna, ha arra fény derült volna, hogy a 17-19. században betelepült idegen nyelvű népség miként vette át az itt talált magyaroktól környezeti kultúrájukat, történetesen az építkezési szokásokat és milyen gyorsan szelektáltak kulturális emlékeik között. Miért nem indítottak a telepítések innovatív folyamatokat, úgy, ahogyan a középkori telepítések esetében a Keleti-tengertől a Kárpát-medencéig ez mindenütt bekövetkezett. (N. B. Erről szól Bruno SCHIER - egyébként rossz emlékű - könyve, melyet a magyar kutatók saját hagyományaikat előnyben részesítve, s e miatt meg nem értve, értelmeztek.) Még a 17-19. században is abban az állapotban volt a Kárpát-medence lakosságának mindennapi élete, hogy abban a lehetséges életstratégia a környezethez való alkalmazkodás volt? Ezért veszítették el magasabb színvonalú munkakultúrájuk, építkezési szokásaik ismereteit a betelepülő német ajkú parasztok és alkalmazkodtak a helyi adottságokhoz? Alkalmasint az interetnikus kapcsolatokat vizsgáló program számára ez volna a legfőbb kutatandó kérdés; sajnos azonban az egész ügy elő sem kerül." Meglehet, hogy az építkezési szokások története jószerével csak ürügy arra, hogy milliók mindennapi életének történetével kapcsolatos törvényszerűségeket vizsgáljuk. Nem a környezeti kultúra eltérésének etnikai kötődéseit, hanem azokat a szükségszerűen érvényesülő kényszereket is kutatásaink tárgyának tekinthetjük, amelyek különféle nyelvű és etnikai hátterű emberek életében egyformán hatnak egy-egy táján kontinensünknek. A Magyar Alföld homogénnek mondható hagyományos lakóházállománya több történelmi korszakban bekövetkezett fejlesztési újítások nyomait őrzi. Valamennyi kezdeményezés távol állt elő a Duna és a Tisza rónájától. Itália, Svájc, a Feketeerdő stb. a gyanítható forrásvidékek. Az újítások elterjedési övezete - jobb kifejezés híján - mondható „házvidék"-nek. A korai középkor veremházai a prehistóriából megmaradt emlékek, s mindenütt Európában a környezethez való alkalmazkodás és a szociális alávetettség bizonyítékai. Délkelet-Európában ez idő tájt a felmenő falú lakóházak úgyszólván csak a kiváltságosok otthonai. Mindenkinek olyan a lakása, hol terjeng a füst, noha a rómaiak már ismerték és a gazdagok házaiban, valamint középületekben alkalmazták is a padlófűtést, erre a berendezésre azonban a korai középkorban senki sem tartott igényt. Kolostorok ebédlőjét és várak „lovagtermét", a városházák tanácstermét fűtötték a kettős padlószint alkalmazásával a középkorban, miközben lassan Eszak-Itáliából az Alpok hágóin át kezdett terjedni a cserépkályha, s a 15. század végére már a Duna, valamint a Rajna felső szakaszán tehetősebb parasztok házaiban is felépítették. Lakótornyokban, várakban, s idővel polgárházakban már a 12-15. században divatos lakberendezési tárgy volt. A 13. század óta a Kárpátmedencében is. Innen terjedt a falvakba, s az alföldi módos jobbágyok házaiban a 16. század derekán ezzel fűtötték sokan a szobát. Ennél valószínűleg korábban igyekeztek maguknak a parasztok is két- vagy háromosztatú lakóházat építeni. Valószínűleg ennek az épülettípusnak az elterjedési útvonala megegyezik Eszak-Itáliából kiindulóan a kályha diffúziójával, ám elegendő régészeti bizonyíték hiányában ezt mégsem lehet határozottan állítani. Nagyon valószínű, hogy a falura a városokban szerzett kedvező tapasztalatok birtokában közvetítették kályhacsuprokat formáló és égető, majd belőlük a fűtőalkalmatosságot rakó mesteremberek, mind fazekasok, tehát iparosok. Nyilvánvaló, hogy a háromosztatú lakóház, amelynek szobáját néhány generációval később kályhával fűtik, a jobbágyrendszer kiépülésének tulajdoníthatjuk. Egyidejűleg a városokban keresztfolyosós házak terjednek. A nemzetközi összefüggések azonban rejtettek maradnak, pedig a magyar nyelv elterjedésének területe a kultúráét aligha jelöli ki. A magyar néprajzosok még a „házvidék" jelentését is félreértették. BATKY Zsigmond óta csaknem valamennyien azt gondolják, hogy a magyar nyelvterületen épült hagyományos lakóházak a „magyar népi kultúra" alkotásai, van ugyan valami szerepe annak is, hogy a szomszédos nyelvterületeken hasonló házakban laknak az emberek, ez azonban egyáltalában nem változtat azon a tényen, hogy a magyar parasztházak a magyar népi kultúra teljesítményeiként értelmezhetők. A kultúra nemzetközi tendenciái és regionális megjelenésük olyan felfogás, amely ellentmond a magyar néprajzosok kategóriákat alkotó hagyományainak. Persze ezek a fogalmi distinkciók mindössze szűkebb szakmai körben okolnak gondot. A kívülállóknak csak-