Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 10. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1995)

HOFFMANN TAMÁS: Néprajzosok az alföldi lakóházakról

nem mindegy, miről folyik a vita, pláne, ha vita nincs is! Pedig a fogalmi tisztázást szűk körben kell elkezdeni! A múzeumi bemutatók úgy épülnek meg, ahogyan a szakemberek kigondolják. A szabadtéri múzeumok épü­letbemutatóinak sok tízezer látogatója van, az itt látható reprezentatív minták képviselik a tudomány állásfoglalá­sait, ebből tudja meg az érdeklődő, mit gondolnak a szak­emberek a mindennapi élet és a környezeti kultúra tör­ténetéről. A múzeumi bemutatók együtteseinek érzékel­tetniük kell az építkezési szokások fejlődését, s azt, hogy milyen volt a névtelen milliók lakáskultúrája, háztartásuk felszerelése, netán kulturális szükségleteik kielégí­tésének története. A szabadtéri múzeumi bemutató tárlat, ám kevésbé elvont, mondhatni steril módon kínálja tanul­ságait, mint múzeumi palotákban látható társai. Már több mint negyed százada annak, hogy hivatalból kellett foglalkoznom ezekkel a problémákkal és mind­máig tartó örömömre szolgált, hogy sokan siettek segít­ségemre, nélkülük nem jutottam volna semmire sem. Végül azt kellett mondanom, hogy a Kárpát-medencében lejátszódott építészettörténeti leg értékelhető változásokat akkor tudjuk bemutatni a szentendrei tárlaton, ha kétféle lakóháztípus változatait építjük fel. Egyrészt azokat, ame­lyek a periférián képviselik a középkor végének ide is eljutott, immár fél évezred óta hasznosított vívmányait, másrészt olyan épületeket, amelyek az ipari forra­dalomhoz vezető úton haladó társadalom erőfeszítéseinek köszönhetően jöttek létre. Ily módon érzékeltethetjük (és kiadványokban a látogató tudomására hozhatjuk), hogy a szomszédos nyelvterületeken csaknem hasonló folyama­tok mentek végbe, s ahol ezek nem következtek be, azok­nak okát illetően magyarázattal szolgálhatunk. Nyilvánvaló az épületállomány és a kultúra, de magának az intenzívebb társadalmi kapcsolatoknak cihatárol­hatósága déli, délkeleti szomszédainktól, mígnem minden egyes társadalmi réteg szintjén átjárható a magyar tár­sadalom nyugat felé, a „házvidék" kiválasztott épületei is ezt bizonyítják. Persze van egy másik megoldás is, amely esetben az energiát arra kell fordítani elsősorban, hogy minél meg­győzőbben életre keltsük a helyi történelmet, a vidéken élők kreativitásának és sokoldalúságának bizonyítékait. Szélsőségekre hajló azt is mondhatná, hogy ez esetben nem lehet látni a fától az erdőt. Van erre is már példa és a még meg sem valósított tervekből is kiderül, hogy amit ma láthatunk, az csak a kezdet. Több dolgozatot olvas­tam az elmúlt években, amelyeknek szerzői „elméleti és módszertani" meggondolásaikról adtak számot. Egészen egyértelműen kiderül ezekből az írásokból, hogy az álta­lam javasoltakkal egyet nem értve kívánnak múzeumi bemutatót rendezni. Át is alakították a házak (illetve az egyes házcsoportok, az úgynevezett „tájegységek") tele­pítési tervét. A történelem nagy korszakainak érzékel­tetésére való törekvésnek úgyszólván nyoma sem maradt benne. Meggyőződésem, hogy ez az átrendezés nem válik a múzeum javára. Ha máson nem, legalább azon érdemes volna elgon­dolkodni, hogy a múzeumlátogatók között egyre többen lesznek világlátott emberek. Nem szakmabeliek ők, de sok mindent láttak már, ami hasonlított mindahhoz a történelmi értékhez, amely a szentendrei múzeumban lát­ványosság (és a nemzetközi összefüggések kézzelfogható tárgyi bizonyítéka, más szóval semmi esetre sem helyi ér­dekesség). A házak - reméljük - még sok évtizeden át áll­nak majd a Sztaravoda völgyében, de már ma is hírmon­dók egy letűnt világból, holott csaknem valamennyien részesei voltunk tegnapi történelmének. A holnapi múze­umlátogató már távlatból tekint a múltból itt maradt és nem kis fáradsággal megmentett értékre, melynek vá­lasztékától függ: hogyan értelmezi jelentésüket?

Next

/
Thumbnails
Contents