Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 10. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1995)

HOFFMANN TAMÁS: Néprajzosok az alföldi lakóházakról

tesen nem pusztulást, hanem konjunktúrát eredményeztek. Fellendült a bányászat és a vasöntés, mert szükség volt a sok fegyverre, főként az ágyúcsőre, meg a golyóbisokra. Másutt, például a svájci felföldön virágzott a textilipar. A Fekete-erdőben a faáruk készítése iránt támadt egyre jobban növekvő kereslet. A kereskedelem mind több árut forgalmazott abban a sávban, ami összekötötte Dél-Európát - Közép-Európán át - Nyugat-Európával. A helyi gazdaságok korlátai leomlottak, nagyobb övezetek jöttek létre, amelyeknek teljesítményei hovatovább kiegyenlítették egymást. A gazdasági élet fókusza nyugatra tolódott és minden olyan terület, ami ettől távol esett, marginalizálódott, a pangás tartós állapotába jutott. Csak a gazdasági haladás előjátéka tűntette el KözépEurópában a veremházakat és eredményezte azt, hogy a lakóházak belső tereinek száma - osztódással - gyarapodjon, egy-egy ház alapterülete pedig növekedjen, elérje a 60-100 nr-t. A tehetősebbek (elsősorban a városokba, élő törzsökös polgárok, de a falvakba is): az alacsonyabb sorban élő nemesek, a falusi plébánosok vagy a módosabb parasztok a 16. századtól kezdve rangos házakat építettek. Ezekben az épületekben nem egy sorban rendeződtek egymás mellé a helyiségek, hanem háromban. Aki belépett egy ilyen házba, egy középső folyosón találta magát, ez húzódott az épület tengelyében. Ettől jobbra vagy balra egy nagyobb lakóhelyiséget alakítottak ki, s annak folytatásában egy kisebbet, amit alvókarának rendeztek be. Az épület másik oldalán, a folyosóról nyílóan egy olyan helyiséget képeztek ki a lakóhelyiséggel átellenben, ahol a házi cselédek tartózkodtak. Az alvókamrával egy magasságban pedig, a cselédek alvóhelyiségének folytatásában az istállót alakították ki. Ez a három sávból álló, középfolyosós épület nagyon régi találmány. Ilyen alaprajzi elrendezésük volt a rómaiak majorjainak, azoknak a „villa rustica" néven ismert kisebb földesúri gazdaságoknak, amelyek Eszak-Itáliában, az Alpok térségében, a Rajna völgyében és attól keletebbre csaknem minden provinciában megalapozták a középkor gazdálkodását. A tapasztalatok, amiket az épületek használata során szereztek, annyira kedvezőek voltak, hogy legtöbbjüket a lakótornyok építésekor is felhasználták. Később, a 12-13. századot követően, amikor a nemesek kezdtek beköltözni a városokba, mert iparcikkszükségleteiket itt kedvezőbb feltételek között elégíthették ki, magát az épülettípust is meghonosították a városfalakkal övezett földszintes házak és szűk sikátorok tumultusában. Itáliában még ma is sok látható ezekből az épületekből, mint holmi világítótornyok magasodnak a közönséges halandó lakóházainak tengere fölé. A lakóhelyiségek elrendezése példa értékű volt ezekben a toronyépületekben. A család és a házi cselédség közös fedél alatt, egyetlen háztartásban, ez az ideális szociális szerveződése minden hagyományos társadalomban, ehhez teremtettek időtálló keretet a toronyépületek. A tehetősebb szomszédok tehát utánozták a városba költözött nemesek építkezéseit. Annál is inkább, mert a törzsökös polgároknak, akik rendszerint kereskedők voltak vagy pénzváltó bankárok, néha tehetős iparüzők, mindig több volt a pénzük, mint a rájuk telepedett, az útonállási csak nemrégiben gazdálkodással felcserélni igyekvő uraknak. Közép-Itáliától észak felé haladva mindenütt, ahova a középkori urbanizáció eljutott, Közép-Európában nagyon sok a mondotthoz hasonló városi házat építettek a 13-16. században. A divat még a Cseh- vagy a Kárpát-medencében is követőkre talált. A mélyrehatóbban urbanizált övezetben: Svájcban, a Fekete-erdő városaiban vagy a Duna felső szakasza mentén, Bajorországban, Svábföldön, Ausztria nagy részén mindenütt ilyen házakat építettek a városokban. A 16. században megjelentek a falvakban is. Annak következtében, hogy a városokban túlságosan sok építőiparos volt már, másrészt a vidék - a falu-város árukapcsolatok révén - elegendő pénzhez jutott, a kőművesek, ácsok foglalkoztatásának nem volt akadálya. A tehetős parasztok szintén emeletes házakat építtettek maguknak. Még a városokban úgy változtattak a lakóhelyiségek elrendezésén, hogy a földszinti konyha mellé egy szobát építettek, az alvóhelyiségeket pedig az emeleten helyezték el. Rájöttek arra is, hogy az emeleten kell kialakítani a szobát, a 16. századtól kezdve nagy ablakokat nyitottak az utcára, s a kamrák egy újabb emeletre kerültek. Mivel sehol sem mdták a lépcsőket beilleszteni a rendszerbe, jószerével fából ácsolták össze a torony szerű lépcsőházat, s hozzátámasztották az épülethez. Voltaképpen felszabadult a földszint. Megmaradt ugyan a konyha, s néhol egy ebédlő sem hiányzott, azonban az utcafrontra rendszerint egy műhely vagy a pénzváltó irodája került, mígnem a középfolyosó másik oldalát továbbra is a cselédek szállása, nemkülönben az istálló foglalta el. A cselédség nem tudott hova lenni, s ha nem volt dolga, a folyosón ücsörgött, ezért itt ülőfülkéket képeztek ki. Ez a szokás megmaradt az Alpok egész területén és a vele határos tartományokban. A korábbi gyakorlathoz és a szomszédság lakóházaihoz mérten valóságos paloták épültek. Hasznos alapterületük meghaladta a 200-300 m

2-t. És minden háztulajdonos azon volt, hogy valamennyi, az életvitelével kapcsolatos igényét ebben a házban elégítse ki. A szőlősgazdák történetesen alápincézték az épület egy részét, többnyire a szoba alatt alakították ki a bortárolás helyét, ahova a ház keresztfolyosójából kiképzett lépcsőn lehetett lejutni, felnyitva a lépcsőt lezáró csapóajtót. Ez a megoldás nagyon sok helyen bevált. Svájcban vagy Morvaországban, esetleg Pannoniában mindenütt találkozunk vele a középkori városi házakban. Annak ellenére, hogy ilyen készen kapott minták álltak rendelkezésre, sokan mégsem éltek velük, jóval kezdetlegesebb, főként olcsóbb megoldást választottak. TokajHegyalján például a középkori borkultúra jószerével csak a 16. században virágzott fel, akkor, amikor az oszmán hódítások nyomán átrendeződtek a kereskedelmi útvonalak és csaknem egész Európában eljött az édes, nehéz, testes borok divatja. Tokaj borvidéke egyszeriben jelentős