Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 10. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1995)

Barabás Jenő 1920-1994

alkat volt, aki bármiről is volt szó a rendelkezésére álló források ismeretében körültekintően elemezte az adatokból levonható következtetések lehetőségeit. Az elemzéskor általában sorra vette a lehetséges változatokat, aprólékosan mérlegelte a befolyásoló és meghatározó tényezőket. Számára nem volt kis adat vagy jelentéktelen adat. Tudatában volt annak, hogy a jelentéktelennek látszó adat is fontossá válhat más összefüggésben. Világosan látta, hogy a jelenség alakulásmenetét, változásait a tényezők sokasága formálta, egyenkénti számbavételük is indokolt lehet. Mindig a kisebb egységből indult ki, de végső célja a nagy összefüggések feltárása és elhelyezése a társadalmi-gazdasági folyamatokban volt. Mérlegelései, elemzései gyakran szinte matematikai levezetések, melyekben következetesen kereste az ismeretlent. A fejlődésmenetek felvázolásánál óvatos volt, hiszen a korai időszakokban gyakran áthidalhatatlan forráshiánnyal kellett megküzdenie. Mérlegelései során mindig biztos kézzel választotta ki a fejlődés irányába lendítő tényezőket, álláspontja azonban csak akkor volt határozott, ha teljesen meg van győződve igazáról. Ellenkező esetben megfogalmazása óvatos, nyitva hagyta a későbbi helyesbítés lehetőségét, továbbá maga is felhívta a figyelmet a további vizsgálódás szükségességére. Barabás Jenő itt vázolt kutatói alkata sehol sem érvényesült olyan határozottan, mint utolsó két nagy munkájában, a Gilyén Nándorral közösen írt és 1987-ben megjelent Magyar népi építészet c. kötetükben, valamint a Magyar Néprajz IV. (Életmód) kötete részére írt összefoglalóiban. A Magyar népi építészet c. kötet majd két emberöltő vei később követte Bátky rendszerezését. Azzal a szándékkal íródott, hogy az utóbbi fél évszázadban napvilágra került új forrásanyag, új ismeretek, táji- és tematikus monográfiák, valamint a nagy vállalkozások (lexikonok, néprajzi atlaszok, szabadtéri múzeumok, műemlékvédelem) által feltárt újabb összefüggések alapján összefoglalja mindazt, amit a magyar népi építészetről a 20. század végén tudni lehet. A kötettel a szerzők olyan szintézist tettek az asztalra, amely megújult módszertani eszköztárral, komplex szemlélettel foglalja össze a háború utáni évtizedek kutatásait, lezárva egy korszakot, utat nyitva és egyúttal irányt is mutatva a további vizsgálatokhoz. Barabás Jenő a kötetben egy pillanatig sem titkolja, hogy felfogásában az építészet a műveltségnek olyan, idővel tagolható folyamata, amely nagyon sokféle tényező hatására folyamatosan változik, ezért a kötet mondanivalója e folyamat szemléltetésére, elemzésére épül fel, még akkor is, ha az időbeli metszetek statikus képek sorát vetítik elénk. A természeti, társadalmi-gazdasági meghatározók ma már köztudott, de itt első ízben megfogalmazott bemutatása után kiemelkedő jelentőségű a Barabás Jenő által írt fejezet a tüzelőberendezésekről, valamint a magyar népi építészet alakulásának történeti szakaszairól. Mindkét fejezet Barabás Jenő kutatói egyéniségét tükrözi. Az utóbbiban a tüzelőszerkezet korábban dominánsnak tartott szerepét további Barabás jenő gyűjtés közben Mezőkövesden. Gari Margit nénivel szerkezetek (falazat, tetőszerkezet, alaprajz, födém, nyílászárók stb.) bevonásával oldotta fel, és egységes rendszer keretébe illesztett vizsgálatukkal sikerült felvázolnia a magyar népi építészet ezer éves történetének főbb szakaszait. Utolsó nagyobb munkái a Magyar Néprajz IV. (Életmód) kötetébe írt tanulmányai. Szakágunk nagy szerencséjének tartom, hogy e munkába súlyos betegen is sikerült őt bevonni. A Népi építészet c. fejezet koncepcióját közösen dolgoztuk ki, együtt válogattuk ki a szerzőgárdát. Az általa írt négy fejezet egész kutatói pályájára jellemző precizitással készült el, a kéziratokat a halála előtti utolsó hetekben is, betegágyában fekve, nagy gondossággal javítgatta. Sajnos a sajtó alatt lévő kötet megjelenését máinem érhette meg. Talán a népi építészet iránti elkötelezettségének köszönhető, hogy Barabás Jenő egész életében különös érdeklődést tanúsított a hazánkban megvalósuló szabadtéri néprajzi múzeumok iránt. A falvakban és a mezővárosokban tett gyűjtőútjai során már az 50-es években felismerte, hogy a gyorsan változó politikai-társadalmi és gazdasági keretek közt a hagyományos építészet pusztulásra van ítélve, reprezentáns példányaik megmentésére csak néhány kiválasztott építmény helybeni megőrzésével, illetve szabadtéri néprajzi múzeumba való telepítésével van mód. Ezért szorgalmazta maga is már az