Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 10. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1995)

HOFFMANN TAMÁS: Néprajzosok az alföldi lakóházakról

fust vagy szabadon terjengett, vagy ami még gyakoribb volt: a tűznyílás felett épített kürtőn át távozott a padlástérbe, ahol is szétoszlott. A füstelvezetés ezen módjának építményét vakkém énynek nevezték, megkülönböztetve a tetősíkon áthatoló és ezért messziről is jól látható kéménytől. Volt, ahol a konyhába vezették a kürtő segítségével a füstöt. Egyáltalában sokat kísérleteztek, sok mindent megpróbáltak annak érdekében, hogy javítsanak a lakóház higiénéjén és komfortabilitásán. A folyamat Erdélyben is lejátszódott, nagyjából ugyanabban az időben, mint a mai Szlovákia területén. Itt is nagyon sokféle formai megoldás alakult ki. Ennek alighanem az az oka, hogy a jelentősebb változások csak a 18-19. században következtek be, korábban a múltból örökölt osztatlan és kéthelyiséges, kemencével fűtött lakóházakat építettek, ám a füst elvezetéséhez semmilyen találmányt nem alkalmaztak. Voltaképpen a peremterületeken mindenütt nagy négyszögletes kemencéket raktak, ilyeneket találunk a mai Szlovákiában, Erdélyben, valamint a NyugatDunántúlon is, nemkülönben a szubalpin tájak egykori parasztházaiban.

24 Az elmondottakból kitetszően már a középkor végén kettévált a lakáshasználat rendje. S minden jel szerint ez az állapot tartósodott csaknem a modern időkig. A síkvidéki falvakban városi mintákat alkalmaztak. A hegyvidéken viszont megmaradtak a középkori gyakorlatnál. Természetesen itt is voltak kivételek. A városokban sok mindent átvettek abból, amit a síkságon jóval szélesebb körű társadalmi érvénnyel már megvalósítottak. A városokból a nemesek udvarházain, a paplakok építésén át a divat eljutott a tehetősebb parasztokhoz. Ez volt az útvonala a középkor alkonyán is az innovációknak. Ezeknek a csatornáknak a használhatósága jóvoltából a 16. század második felében talán az ország népességének egyötöde szobával épített házban lakott. Később azonban romlottak az arányok. Az Alföldön nagyon sok település pusztult el, a 17. század végétől visszaszivárgó telepesek közül sokan eleinte veremházakban húzták meg magukat. Még városokban is sok volt ezekből a másodlagos primitivizálódást sejtető szükségépületekből. Debrecenben, Kecskeméten a lakosságnak majd a fele ilyen körülmények között élt a 17. században, a kisebb helyeken pedig még később is. A múlt század második felére azonban a veremépítmények jobbára csak a külterületi lakosság hajlékai voltak már. A putrik többsége két helyiségből állt. Nem idézték a korai középkor lakásnormáját. Ennek ellenére letagadhatatlan, hogy a fejlődés középkori íve megtört, az életszínvonal emelkedése visszahanyatlott. A történteknek nemcsak gazdasági, szociális okai voltak, vagy az a sokat emlegetett tény, hogy a 16-17. században az Alföld állandóan hadszíntér lett, minden paraszt ki volt téve a katonák fosztogatásainak. Ezen felül súlyos ökológiai válság is nehezítette az itt élők boldogulását. A középkori agrárcivilizáció a termékeny magyar rónán is az erdők rovására terjeszkedett. Csaknem mindenütt letarolták a fákat. A hegyekből alázúduló folyóknak senki sem épített gátat és a háborúk zavaros évtizedeiben nem is javították a töltéseket. A vizek szétterültek, átlábalhatatlan mocsarak keletkeztek, csaknem minden, ami eddig megérdemelte a kultúrtáj címét, gyorsan elvadult, ám alig erdősödött vissza néhány folt. A 18. század második felében, amikor II. József császár adminisztrációja feltérképezte az ország nagy részét és kommentárokkal látta el a lapokat, a hadmérnökök úgyszólván nem is találtak olyan erdőt, ahol hídverésre felhasználható szálfák nőttek. De még a kisebb átmérőjű tölgyeknek is nyoma veszett. A középkorban csaknem mindenütt gerendavázas, vesszőfonatú és sárral tapasztott falakat emeltek vagy egyszerűen cölöpházakat építettek, most, a 16. század végén már divatba jött a vályogtégla, sőt sok helyütt megelégedtek a vert fallal is, holott a 15. században egyáltalában nem ment ritkaságszámba a faluvégi téglaégető kemence, s nemcsak a templomot vagy az úrilakot falazták téglából, sok parasztház alapját is ezzel az időtálló építőanyaggal készítették el. Az igényesebb építkezéshez szakiparosokra volt szükség. A kályhát fazekas készítette. Majd jött a szegénység. Sok forrásból táplálkozott. A bajok is szétáradtak az Alföldön. Az ipari szakértelmet felváltotta a barkácsolás, a paraszti lelemény és a beruházásokat helyettesítő kollektív összefogás, a segítés, a kaláka. A történetírók a nagybirtok középkori rendjének újraszerveződését mutatják be, s ehhez hozzátehetjük: abban a világban, ahol a napszám helyett úrdolgával mérik az időt, szükségképpen eltűnik a pénz. Ha valaki építkezett, annak a sógora és a komája segítsége mindennél olcsóbb volt, nem akart napszámost fizetni, jószerével azért sem, mert nem volt miből. Hovatovább már csak a templomépítkezésekhez fogadtak mesterembert, az építkezés költségeit ilyenkor a földesúr állta vagy (Kálvin tanait hívő közösség esetében) a gyülekezet, ahogyan nem is egyszer kiírták a templom mennyezetére: „a maga erejéből". Mindenesetre céhes iparosra csak ritkán volt szükség. Annál is inkább, hiszen maguk a céhes szervezetek is tengődtek. Csak a 18. század második felének KeletKözép-Európa egész területén tapasztalható gazdasági fellendülésekor kaptak lábra, s attól kezdve gomba módra szaporodtak. Főleg a „vegyes céhek" száma nőtt, csaknem minden egyes faluban alakítottak ilyen tömörülést, ami jól jelzi, milyen mértékben támadt fel az igény a szolgáltatóipar működése iránt. A gazdasági élet görbéje, mely a Kárpát-medencében a középkor múltával lehanyatlott és csak nagy sokára kezdett lassan emelkedni azokon a területeken, ahonnan a lakóházak építésével kapcsolatos újítások származtak, korántsem stagnált. Noha kisebb visszaesések rontottak helyzetén, a teljesítmény századokon át feltartóztathatatlanul emelkedett. A népesség a szociális tagozódás ellenére anyagi eszközeiben folyamatosan gyarapodott. Mind több iparcikket fogyasztott, ami növelte a pénzforgalmat. Sok helyütt arra döbbentek rá, hogy helyi források fakadnak és ezeknek hozamát igyekeztek kihasználni. A stájer hegyek között a török háborúk történe-