Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 10. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1995)
HOFFMANN TAMÁS: Néprajzosok az alföldi lakóházakról
azok a tájak, ahol nincs ipari fellendülés (és azt megelőzően élénk kereskedelem), és megelégednek az agrárprodukcióval, a lakosság és a kultúra a perifériára kerül. Ez a sorsa azoknak is, akiknek hazája a Nagy Magyar Altold. Itt senki sem akar elszakadni őseinek szülőföldjétől. (Mindössze három emberöltővel ezelőtt indult meg a kivándorlás és nem sokkal annak előtte a tömeg elindult a nagyvárosokba.) A vidékiek egyszersmind lemondtak a történelmi távlatokról, perspektívák nélkül éltek egyik napról a másikra. A periférián ez a sorsa milliónak. A mezőváros beteg intézmény, túlélte önmagát, korszerűtlen és megújulni csak egy teljesen megváltozott gazdasági környezetben képes, természetesen jelentős vérveszteségek árán. Annak ellenére, hogy nyugat- és észak-európai példák nyomán ERDEI Ferenc (és mások) a gazdasági megújhodástól remélték az alföldi mezővárosok sorsának jobbra fordulását, az egész problémát sajátos magyar jelenségnek tekintették. ERDEI „magyar város" névvel illeti az alföldi mezővárost, illetve mindazt a történelmi tényt, ami ennek a zsákutcába jutott képződménynek sorsához tapad. Arról egy szót sem lehet olvasni írásaiban, hogy Délkelet-Európa tele van ilyen „magyar városokkal 1 ', arról, hogy a magyar város sorsa a periférián és nem a centrumban zajlik. Fából vaskarika lesz belőle. Város, de megmarad falunak. Lakói parasztok, napszámosok, bár polgároknak tartják magukat. S hogy azok legyenek, el kell hagyni szülőföldjüket. Ilyen városokkal van tele Délkelet-Európa. Sajnos ezt a tényt nem regisztrálja a szociográfia. Magyar városról lehet olvasni, holott Európa majd kétharmadán ez a városok baja.' A tudományos értekezések szerzői sem keresik a szociális bajokban az okokat. GYÖRFFY István, akinek a „magyar város" jellegének felismerését köszönhetjük, az elmaradottság tényeit a lakók őseinek sztyeppéi eredetével magyarázta. Nomádok szállásából eredeztette a „magyar várost"." A magyarázatot az utóbbi fél évszázadban ugyan sokan kétkedve fogadják, de nem nagyon akarnak megszületni a munkakultúra, a tárgyi környezet eredetével kapcsolatos összehasonlító tanulmányokban - a cáfolatok. Be kell érni feltevésekkel. Most is! Az alföldi mezőváros - GYÖRFFY István álláspontja szerint - „kertes város", a lakóházak tömbjét gyűrűszerűén veszik körül a gazdasági udvarok, a „kertek". Itt van a takarmány, ide hordják be a learatott gabonát és itt telel a jószág, mert nyáron kicsapják a legelőre. Mikor már olyan sokan vannak, hogy a rendszer működésképtelen lesz, a hatóságok felosztják a közlegelők egy darabját és a kertbéli gazdaságok kitelepülnek, tanya lesz belőlük. A település ezzel megváltozik, ám megmarad a népesség külterjes gazdaságszerveződése, munkakultúrájának eredeti jellege, magukhoz a technológiákhoz és a szerszámokhoz ragaszkodnak az emberek, ezek a nomádok hagyományai." Minden dolog magyarázatának kulcsa tehát a lakosság származása, az etnikai hagyomány, hiszen ezek határozzák meg az utókor tényeit is. Az eljárás a múlt századi tudományosságot revellálja, eredendően a romantikát, amely a felvilágosodás racionalizmusának reakciójaképpen felfedezte a történelmet, azt, hogy a múlt nyomot hagy minden egyes társadalom arculatán. A franciák gallomániája, az oroszok pánszlávizmusa és a németek germánimádata töltötte ki a múlt század nagy részét. Jutott belőlük energia a tárgyi környezetre is. Persze valamelyest később jelentkeztek a szerzők, itt az evidencia nem adódott olyan gyorsan, mint a szellem egykori teljesítményeinek eredetét nyomozva. August MEITZEN a múlt század utolsó harmadában a településtörténet és az építkezési kultúra tényeire keresett magyarázatot. A településformát, a lakóházak alaprajzi és formai eltéréseit a lakók származásával vélte megokolhatni. Szerinte a kelták tanyákon laktak, a germánok halmazfalvakat építettek, a szlávok viszont utak mentén jelölték ki telkeiket. Nyugaton még ma is tanyavilág van, Közép-Európában halmazokban élnek, az Elbától keletre pedig hosszan elnyúló falvak kígyóznak mindenütt. A kép azonban, bár tetszetős, felületesnek bizonyult/ Századunk tudományossága e tételek cáfolatára íródott, de maradéktalanul nem szabadult meg az etnikai érvektől. Kivált a németeket foglalkoztatta intenzíven, hogy milyen hatással voltak őseik szomszédaikra. BISMARCK és MEITZEN idején a válasz kézenfekvő volt. A németek szerepét, a megteremtett birodalom feletti eufóriában még a településtörténet terén is illett felértékelni. A közkeletű magyarázat úgy hangzik, hogy a középkori német telepítések az Elbától keletre húzódó Kelet-Közép-európai övezetben - a Baltikumtól a Kárpát-medencéig - átalakították az őslakosság életkörülményeit mindenütt, megváltoztak a településviszonyok, az építkezési kultúra színvonala emelkedett, javult a gazdaság hatékonysága, falun és városon egyaránt átalakult a lakosság életmódja. Voltaképpen a németek civilizálták az Elbától keletre húzódó tájat és az Alpok nyúlványait. Ebben az elgondolásban legalább annyira támaszkodtak a történelmi tényekre, mint a politika vágyaira. A história és az ideológia sziámi ikre betelepedett egy sor tudomány műhelyébe, s mind a mai napig nem lehet onnan kitessékelni. Ha a politika (például századunk harmincas éveiben) jobbra tolódott, a tudomány művelői közül sokan harsányabban hirdették a német kultúrfölényt, nem utolsó sorban a „házvidékek" tartományában. Még olyan indogermanista indíttatású irányzat, mint a grazi egyetemen kitalált „Wörter und Sachen" gondolatvilága is gyorsan átalakult az első világháború utáni két évtizedben. A jó hazafiakat nem a bronzkori távlatok, az eurázsiai összefüggések foglalkoztatták, hanem a dél-tiroli kérdés. A „házkutatók" politikai vitákhoz szállítottak muníciót. Kimutatták a német kultúrhatást a déli szomszédokra, pedig a valóságban csaknem minden fordítva történt. Ez motiválta Bruno SCHIER munkásságát is. A prágai egyetem német nyelven tanító néprajz professzora voltaképpen MEITZEN követőjének bizonyult Hauslandschaften und Kulturbewegungen ... c. könyvében. A birodalmi politika elkötelezettjeként nem tagadta meg a barnaingeseket sem,
