Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 10. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1995)

HÁLA JÓZSEF: A rezi kőipar

13. kép. Trágli az egyik rezi kőbányában (fényképezte: HOFER Tamás, 1959. Néprajzi Múzeum, EAF. 130. 192.) tővasak), nagy/kalapácsok (pörölyök, pő/ők), ki ska lapácsok (kézikalapácsok, félkézkalapácsok), spidzvasak (spidzvésük, hegyesvésük, hegyesvasak), vasékek és lécek. Az út menti és temetői kőkeresztek, szobrok és sírkövek készítésének eszközeit már nem sikerült látnom, azonban az építőkő, köszörűkő stb. faragásához használt szerszámokat még sikerült tanulmányoznom. Ezek a következők voltak: kiskalapácsok (kézikalapácsok, félkézkalapácsok), fabunkók, krenglik, spidzvasak (spidzvésük, hegyesvésük, hegyesvasak), slagvésük, (laposvésük, laposvasak), sallévok, kügyaluk, cirklk (körzők), vinklk, lécek és küceruzák (12. kép). A bányák aljáról a követ kétféle eszközzel szállították fel a felszínen lévő placcra. A Simon-bányában egy fából készített darui alkalmaztak. Ezen egy csigán átbújtatott drótkötél lógott, amelynek egyik vége egy kézi erővel mozgatott csőrlőhöz csatlakozott, a másik végére kötötték a kőtömböket, illetve az oda erősíthető, fából készített raklapon emelték fel a követ. A többi bányában a kőszállítás eszköze a trágli (más néven: trógli, járgán) volt. E két, vasabroncsokkal ellátott fahengeren mozgó, kb. 2x1,2 m alapterületű, fából készített szállítójárműhöz drótkötél volt erősítve, a kötél másik vége fent, a bányaparton álló csőrlőhöz. (más néven csigához, csigavonóhoz.) csatlakozott. A csörlő 2 bakból és 1 (2 hajtoványnya\ ellátott) hengerből állt ( 13. kép). Ezt az egyszerű gépet általában négyen működtették. A trágli az erre a célra készített, lejtős, sima földúton mozgott le és fel. Ezt trágli óinak vagy útjának nevezték. A trágli útjára az 1950-es években fektettek le síneket, amelyeken (a fent említett csörlővel) 4 kerekű, oldal nélküli, alul bedeszkázott csilléket mozgattak. A meddő anyag elszállítására talicskákat, kőszállításra pedig sráglákat (saroglyákat) is használtak. Az eszközök egy részét (pl. a kalapácsokat) üzletekben vásárolták, más részét a helybeli iparosokkal csináltatták. Pl. az esztergályos (az 1940-1950-es években Dencs Viktor) fabunkókat, a két kovács (ugyanabban az időben Németh Endre és Nagy Mihály) különféle vésőket, krengIket és spejszeieket készített. Az utóbbiak élezték és 14. kép. Fődezés a rezi Sándorbányában az 1950-es években (reprodukció) edzették a szerszámokat és megvasalták a //^//hengereit is. Néhány eszközt a kőfaragók is meg tudtak csinálni. Ez volt pl. a küceruzaés a kügyalu. Az előbbit általában elemlámpa használt telepének beléből, az utóbbit pedig egy hasáb alakú fából és hordóabrincsból (vagy kaszapengébő\, fűrészlapból) készítették. A kő kitermelése A Mohos-dűlőben lévő bányákban és a Kútfő kőfejtőiben (5. kép) rétegzetlen, vastagpados, meszes, agyagos, helyenként limonitos kötőanyagú, főleg kvarcból és kvarcitból álló, szürke, zöldesszürke, vöröses árnyalatú, pliocén (alsó-pannóniai alemelet) korú homokkövet" fejtettek. E képződményben zsákosán és lencsésen fehér, sárgásfehér kaolinites agyagbetelepülések vannak.'

4 Ezt az anyagot a reziek sikárlónak nevezik és az asszonyok meszelésre, kemencék besikálására használták fel, illetve az emésztés elősegítése céljából töműlibák ivóvizébe tették. 55 A kő kitermelését tavasztól őszig, a tél elejéig (az első fagyig) végezték. Télen nem bányászkodtak, mert akkor a kő lefagyott és azt sem fejteni, sem faragni nem lehetett. E munka a Kútfő kőfejtőiben a következőképpen folyt. A homokkövet aknaszerű bányákban, a felszínről a mélység felé haladva fejtették, bányászták. A bányák mélysége a 16 m-t (Simon-bánya) és a 20 m-t (Sándorbánya, Humpok-bánya) is elérte. Oldalirányban nem volt ki- és bejáratuk, ezért a kőfejtés színhelyét létrákkal, illetve a trágli útján közelítették meg. A kőfejtés a fődezéssel kezdődött, vagyis első munkamozzanatként csákányokkal és lapátokkal eltávolították a kő tetején lévő fődet és a mállott, puha, felhasználásra alkalmatlan meddő anyagokat (a salakot, piszkot, kuszáit). E 2-3 m vastag réteg alatt egy vékonypados képződmény, a kártyakü, majd az éretlen (puha, mállott) bundakü következett. E két képződmény együttes vastagsága 1 -2 m volt. Az utóbbiak szintén nem voltak alkalmasak felhasználásra, ezért az előbb említettekkel együtt eltávolí-