Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 10. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1995)

HOFFMANN TAMÁS: Néprajzosok az alföldi lakóházakról

Hoffmann Tamás NÉPRAJZOSOK AZ ALFÖLDI LAKÓHÁZAKRÓL Nemcsak az ő képzeletüket ragadták meg.

1 Az építészek valósággal rácsodálkoztak ezekre az épületekre, csaknem valamennyien magasztalták szépségüket.

2 Ezzel szemben a falu gondjait ismerő közgazdászok, orvosok már kritikus szemmel értékelték a látványt. Legtöbbjük az elmaradottság bizonyítékainak tekintette ezeket az épületeket. Majdnem mindegyiküknek az volt a véleménye, hogy tágas, egészséges, célszerűen kihasználható lakóházakat kell a meglévők helyett építeni, hogy megszűnjön a tüdőbaj és az Alföld népe megszabaduljon a korai haláltól.

3 Vannak tehát, akiket a házak külleme kápráztatott el, s vannak, akiknek a lakóikkal támadt bajuk. Sokan vitatkoztak magának a környezetnek az értékein is. Nincs egyetértés arról, hogy minek lehet minősíteni az alföldi településeket? Városok-e vagy falvak az alföldi települések? Hol van a határ a falu és a város között? Noha a választ közigazgatási tisztviselők adják meg, mások is megszólalnak. A várossá nyilvánítás eljárása a középkor óta jóval hosszabb lett, de problémái alig változtak. Mindenesetre ma a várospártiak vannak többségben. Altalános az a vélemény, hogy a Magyar Alföldön - elsősorban a török hódoltság alatt bekövetkezett pusztítások és más, később előállott okok következtében - egészen sajátos, csak a magyarokra jellemző települések fejlődtek ki, a magyar mezővárosok, s hogy ez így történt, abban szerepe van magának a lakosság származásának, a magyarok etnikai hátterének, annak a ténynek, hogy a középeurópai lakossággal ellentétben (akik valamikor zömmel parasztok voltak), a magyarok ősei nomád pásztorok. A város és a városkép még egy évezred múltán is magán viseli a pásztorok bélyegét. Ezekben az érvelésekben jóval kevesebb szó esik arról, hogy az alföldi települések lakosságának foglalkozási összetétele sok mindenben eltér a Közép-Európában szokásostól. Az alföldön ugyanis - köztudomásúlag - lényegében véve csak mezőgazdasági keresőket lehetett a múltban találni, még az ipari forradalom előtti évtizedekben sem érte el az iparűzők aránya a 10%-ot a családfenntartók körében, vagyis jóval alatta maradt a tőlük nyugatabbra húzódó tájakon tapasztalható átlagnak. Azt is sokan hangoztatják, hogy az alföldi mezővárosokban szociális feszültségek akadályozták a lakosság mindennapi életének alakulását, valójában a társadalom fejlődését. Az elmúlt három évszázad alatt az agrárszegénység szinte mértani haladvány szerűen növekedett, holott a népesedési görbe csak számtani haladványra emlékeztető módon emelkedett. A városi elöljáróság időnként lecsapolta a túlcsorduló népfelesleget, felosztotta a városi közlegelők egy részét és nyomorparcellákra telepítette a szegénységet. Ez a megoldás azonban korántsem egyedülálló kontinensünkön. Dél-Európában már a középkorban szokványos história volt. Toszkánában így jártak el a nemes patríciusok mindenféle retye-rutyájukkal a 14. század óta, megunván állandó civakodásukat, azt, hogy senki sem akart házbért fizetni, s ráadásul mindent ellopott, ami a keze ügyébe akadt. Sőt a Fekete-tengertől északra húzódó övezet mezővárosaiban is ugyanazt a megoldást választották a városi urak, mint az itáliai nemes férfiak, mindenesetre anélkül, hogy tudtak volna arról: intézkedéseik korántsem példa nélküliek, csupán majd fél évezred múlva váltak csak időszerűvé. De mentségükre legyen mondva, ezzel a magyarországi cívisek sem voltak tisztában. Aligha lehet dicsérő szavakkal illetni a história századunkbeli krónikásait, hiszen valamennyien teljesen egyedi megoldásként interpretálják az eseményeket. Holott a szóban forgó történések alternatív megoldásnak bizonyultak, olyannyira, hogy volt egy szembeötlő különbségük is. Az itáliai tanyasiak eleve két-háromszintes házakba költöztek, a juhlegelőkre telepítve az urbanizáció építkezési szokásait, mígnem Délkelet-Európa célszerű szegényemberei továbbra is ragaszkodtak a dohos, földszintes viskóikhoz. Gyanítom, hogy ez nem is történhetett másként ott, ahol elterült az európai agrártörténet perifériája. Azért építettek földszintes házakat, sőt sokan kezdetben beérték földbe ásott putrikkal is, mert igénytelenek voltak. Csakhogy mindenütt a gazdasági színvonaltól függenek a szükségletek. Délkelet-Európa gazdaságszerkezete gyengén fejlett, lakóinak igényei sem lehettek túlságosan felcsigázva. Nem volt ezen a tájon számottevő ipar, az agrárágazat túlsúlya torzította még a városokban is a gazdaságot. Jelentéktelen volt a helyi piac, maga az agrárprodukció eleve exportorientált. Itt nem tudta az ipar vagy a szállítás elszívni a felesleges munkaerőt, a nincstelen tömeg helyben maradt és jobb hiányában marginalizálódott.

4 Ez lett a sorsa a Feketetengertől északra húzódó agrárövezet szegényeinek. Ugyanezek az okok játszottak szerepet a Kárpátmedencétől délre, miattuk lett Európa lágy alteste a Balkán, s hasonló okok motiváltak a magyar rónán. De még olyan távoli tájakon is, mint az Ibériai-félsziget az elmúlt három évszázadban szegény lett a vidék, elszenvedte minden hátrányos következményét a Nagy-Armada pusztulásnak. Mindent egybevetve, megállapítható, hogy