Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 10. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1995)

PÁLL ISTVÁN: Református parókiák a 1920. Században a mai Magyarország északkeleti részén

Páll István REFORMÁTUS PARÓKIÁK A 19-20. SZÁZADBAN A MAI MAGYARORSZÁG ÉSZAKKELETI RÉSZÉN (Paplakok a Sóstói Múzeumfaluban) A szabadtéri néprajzi múzeumok nagy részében, azokban, amelyek teljes faluszerkezetet vagy faluközpontokat is bemutatnak, elengedhetetlen a szakrális épületek bemutatása. A mindenütt megtalálható templomokon s a hozzájuk tartozó harangtornyokon kívül azonban nem mindenhol fordítanak gondot arra, hogy az egyházi tisztségviselők, elsősorban a lelkészek vagy plébánosok lakóépületeit is bemutassák, pedig ezek áttelepítése is jelentősen hozzájárulhat ahhoz, hogy a népi építkezés különböző rétegeit egymás mellett láthassuk, következtetéseket vonhassunk le az egymásra hatásukról. A Sóstói Múzeumfalu telepítési tervei a faluközpont tervezésekor vagylagosan jelölték meg egy községháza vagy egy paplak áttelepítésének szükségességét. A kivitelezéskor inkább a terület legmeghatározóbb vallása, a reformátusság parókiaépületének áttelepítése mellett voksoltunk, mivel a Felső-Tisza vidékének gyakorlata szerint kialakított orsós falumagban be szerettük volna mutatni a mindmáig szép számmal fennmaradt parókiaépületek egyik karakterisztikus képviselőjét. Az épület kiválasztásakor a valós helyzetből kiindulva jelöltük ki a csarodai (egykori Bereg m.) parókiát, mivel azt a helyi egyházközség egy új paplak építése miatt le kívánta bontani. Megmentésének egyedüli lehetősége a múzeumba való áttelepítés volt. Ugyanez volt a helyzet a másik múzeumba került épülettel, melyet megrokkant állapota miatt Gyulaházán (egykori Szabolcs m.) akartak lebontani. E két épület áttelepítésével egyidőben megindított levéltári kutatások során olyan, a parókiaépítésekből levonható általános tanulságok kerültek elő, amelyek adalékokkal szolgálnak a helyi népi építkezéshez is. A kutatások még nem fejeződtek be; itt a két épülettel kapcsolatos történeti adatokat sorolom fel, az eddig előkerült egyéb adatokba beágyazva próbálok általános képet rajzolni az Észak-Tiszántúl református paplakjairól. E kép természetesen még nem teljes, hiszen csak a kutatásaim jelenlegi állását tükrözi. A falusi lelkészlakokról eleddig igen kevés közlemény jelent meg, a népi építkezésről szóló tanulmányok és könyvek a témát csupán érintőlegesen tárgyalták. Pedig a falusi parókia

1 nem minden esetben egy volt a többi parasztház között. Miként a templomoknál, a paplakok építésekor is bizonyos különbözőségre való törekvés kimutatható a megvalósítás során: már a középkorban kifejezésre jutott az a szándék, hogy ha általában nem is különböztek a többi falubeli háztól, következtethetőleg a nagyobbak közé tartoztak, ezért már kívülről is könnyen felismerhetőek voltak. Mivel a templomépítésnél bizonyíthatóan erősen törekedtek a házépítéseknél akkor még jórészt ismeretlen kőépítkezésre, hiszen ebben a nép önérzete is kifejezésre juthatott,

2 e megfontolásból nem is egy paplakot a vidéken ritka - s épp ezért a hagyományosnál jóval drágább - építőanyagból építettek. Természetes, hogy a földesúr adakozókedve vagy az egyházközségek anyagi lehetőségei erősen meghatározták, hogy milyen templomok és lelkészlakások álltak egy-egy településen, de nem ritkán az adott helység lakóinak aránytalanul magas anyagi terheket kellett vállalniuk az átlagot jóval meghaladó méretű és kivitelezésű épületekért. Ez utóbbi azonban nem volt általános területünk református vidékein. Az igaz, hogy a közelmúltig fennmaradt református parókiák a nemesi, módosabb paraszti építkezés jellegzetességeit hordozzák', de fennmaradásukat épp e ténynek köszönhetik. Viszonylagos korszerűségük, a falusi átlagot meghaladó komfortjuk miatt a presbitérium nem látta szükségét más, újabb paplak építésének. A gyengébb anyagi helyzetű gyülekezetek is igyekeztek legalább a paplakot „szalonképessé" formálni, s amint lehetőségeik megengedték, a réginél minőségileg jobb. ifjabb parókiális épületeket emeltek. Ehhez inspirálóan hatott egy-egy karizmatikusabb lelkész jelenléte vagy a szomszéd településen való új parókiaépület építése. A múlt századi összeírások alátámasztják a református parókiáknak a falu többi házától való különbözését, bár a kivételek ez esetben is erősítik a szabályt. A településeken mindenképpen a központban, a templom közvetlen közelében volt a helyük, s az épületek az utcasorban, a 1. kép. Református paplak az 1950-es években (Szatmárököritó) Fotó: NYÁRÁDY Mihály