Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 10. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1995)

PÁLL ISTVÁN: Református parókiák a 1920. Században a mai Magyarország északkeleti részén

többi falusi épület között álltak. Ha esetleg jobbágysessio volt is a papi telek, a birtokosztás alkalmával közösen adtak egy sessiót „lakásra".

4 A különbözőség a parókiális teleknek a település többi lakótelkétől eltérő nagyságában érhető elsősorban tetten: a templom, a paplak és az iskola a tanítói lakással egyetemben ezen a viszonylag nagyméretű telken épült, amihez rendszerint bőséges kert is tartozott. A parókiához azután általában szántó- és rétföld is járult,

5 így területét tekintve mindenképpen a módosabbak közé tartozott. A Tiszántúli Református Egyházkerületben a 19. század legelején végzett összeírás

6 az egyes egyházközségek közötti különbségekre is pontosan rámutat. Voltak olyan települések, ahol egyáltalán nem közölték a parókiális telkek nagyságát, másutt megadták ugyan a befogadóképességüket (a beléjük vethető gabona mennyiségétől függően egy vékástól hat vékásig illetve egy köblösig), de közelebbi információkat nem tudunk meg róluk. A kisebbek közé tartozhatott a berencsi (Szabolcs m., ma Rétközberencs), ahol az adatot közlő prédikátor szerint „Paróchiánk meg lehető s, latifundiájára nézve befoglal mint egy Vékás földet"; Székelyben (Szabolcs m.) a gyepűvel körülkerített telek 2 vékás nagyságot tett ki, a szamosszegi{Szatmár m.) parókiatelek pedig „egy Colonialis sessio"-t foglalt el. A Szabolcs megyei Apagyon „Capacitássa az egész Teleknek mintegy 3. Véka alá gondoltt föld". Néhány településen a terület nagyságát ölben is megadták: Túrán (Szabolcs m., ma Nyírtura) a parochiális fundus hossza 48, szélessége 15 öl volt, Ofehértón (Szabolcs m.) „a parochiális telek utca hossza 1 1/4 öl, a hossza 54 öl amikor száraz" (a vége egyébként a rétbe nyúlt). (Nyír)-Bátorban (Szabolcs m.) a város Szentvér utcai régi parókiájának hossza 300, szélessége 80 lépés volt „tsak közönséges lépéssel". Néhány településen a belső telekhez tartozó kertek egy részének fajtáját is feltüntették: Ugornya és Gergeiyi(Bereg m., ma Vásárosnamény) egész parókiális telkén „vagyon Nap Nyugotra a" kis veteményes kert. Északra a

1 Szénás kert, tengerit és káposztát termő kert." Besenyődön (Szabolcs m.) a parókiánál „A

1 Nap Nyugotról való vége a'Teleknek Dohányos es Káposztás Kert, mintegy három vékányi Capacitású..." A székelyi parókia gyepűvel való körülkerítése azon ritka kivételek közé tartozik, ahol a 19. század elején valamilyen módon elkerítették egymástól a telkeket. A gyulaházi (Szabolcs m.) presbiteri jegyzőkönyvben 1848-ból találunk bejegyzést arról, hogy „miután már nem lehetne tovább mellőzni, több igen fontos okokra nézve, a parochia fel kerítését, mind O (mármint a ref. lelkész), mind az iskola Tanító náddal fel keríttette azt"

1 1855-ben ugyanitt sövényre cserélték a nádkerítéseket (igaz, csak két oldalra szándékoztak kerítést húzni, „mert Gyürébe vagy Kenézbe óltsón kapni"), a telek végén, a Cespes felől csak „jó árkot" szándékozott a presbitérium csináltatni; ami érdekes itt, az a szomszédos településekre való hivatkozás (s itt kapcsolódhat az elv a parókiaépítéseknél említettekhez!): „ugy is van ez minden jó ekklésiában, nézze meg 2. kép. Az ököritótulpösi ref. paplak 1984-ben (fotó: PÁLL István) akárki mond tsuk Anaitsot, Várdát, pedig ott mind a két helyen külön kell keríteni a pap, külön megint a rektor kertjét, még se halnak belé, pedig városon minden drágább, az ember ereje is, marha ereje is, mégis teszik" Egyébként a lelkész és a tanító megígérték, hogy saját pénzükön megveszik a kerítéshez szükséges vesszőt és „meregjét" (karót), csak az egyház hordassa haza és készíttesse el azt.

s E belső telkeken épültek fel tehát a paplakok, melyek egy része valóban az adott település lakóépületeinek minden jellegzetességét magán viselte. Az egész egyházmegyére kiterjedő összeírásokból az derül ki, hogy a prédikátorok legtöbbje annyi adóalappal rendelkezett, mint a jómódú birtokos köznemesek." Ott, ahol az egyházközségek kis lélekszámúak voltak vagy tagjaik maguk is anyagi nehézségekkel küzdöttek, a 18. század végén és a 19. század első felében épült református parókiák az átlagos falusi lakóházak mintájára készültek. Bujon (Szabolcs m.) a századfordulón írta az ott szolgáló lelkész: „Az én parókiám is százados épület, küszöbéről lefelé kellett a szobába lépni s az ember feje mindig közel ján a mestergerendához...""' A múlt század közepén SZATHMARI Károly a Nyírségben szerzett tapasztalatairól írt beszámolójában nem éppen hízelgő képet festett az ottani 3. kép. Ref. paplak, Szatmárcsekc (fotó: ERDÉSZ Sándor, 1967)