Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 9. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1994)

LIMBACHER GÁBOR: Palócföldi kis-kápolna, tárgyai tükrében

2. kép. Kápolnameszeléshez induló gondozóasszony, háza udvarán nak és időpontjának kiderítése további problémákat is fölvetett. A fölajánlás indítékát, még ha módunkban is állott közvetlen kapcsolatot kialakítani az adakozóval, gyakori intim jellege folytán több alkalommal csak nehezen vagy egyáltalán nem ismertük meg. Ugyanezért nem zárhatjuk ki teljesen a pozitív válaszok esetében sem azok eltérését a tényleges valóságtól, noha több éves szandai kapcsolataink, visszatérő jelenlétünk alapján úgy véljük, hogy ezen eltérést sikerült kiküszöbölnünk. A minél hitelesebb valóságfeltárás érdekében ugyanazon helyenként -jó fél évszázadra vagy még korábbra visszanyúló - adatainkra több alkalommal is rákérdeztünk. Ennek során ugyanis félreértések adódhatnak, és a kérdező számára történő megfelelni akarás motivációja rögtönzéshez vezethet. Ezek következtében több esetben egymásnak ellentmondó információkhoz jutottunk, amikor is, most már fokozottan az adott problémára és a válasz megbízhatóságára koncentrálva kezdeményeztünk újabb beszélgetést. E problémákkal kapcsolatban megnyugtatónak érezzük, hogy a központi adatközlőnkkel kialakult hétesztendős ismeretségünk arra a fokra jutott, amikor - meggyőződésünk szerint - a megfelelni akarás késztetettségét fölváltotta a tényleges ismeretekben gondolkodás elsőbbsége és az erre alapuló informálás, a különböző bizonytalanságok és akadályok közlését sem mellőzve. Amennyiben szóba jöhetett és még elérhető volt más érintett adatközlő, úgy az ezúton szerzett információkkal ütköztetve is hitelesebbé kívántuk tenni adatainkat. E körülmények között, a fenti problémák áthidalásának szándékával igyekeztünk mind teljesebb és reálisabb képet alkotni a kápolnaépületról, a Mária-szoborról és öltözeteiről, majd egyéb tárgyi kiegészítőiről, illetve a kis-kápolna további berendezéséről, és mindezek kulturális jelentéséről. Kápolnaépület A „káponka" az alapító család faluszéltől negyedik telken állott lakóházával szemközt, a közút másik oldalán, a beltelekhez tartozó patakparton, meredek oldalra épült. Az akkori település patak és forgalmi út mentén települt egyutcás falu, a patak túloldalán párhuzamos utcával. A lakóházak általában vert falazattal vagy vályogtéglából épültek, háromosztatúak voltak, szabadkéményes füstelvezetéssel és alsó csonkakontyos tetőszerkezettel. Az idők folyamán a település nagyjából minden irányba terjeszkedett, és ennek következtében az országút mentén álló kis-kápolna ma a falu belső területéhez tartozik, talán közelebb a közepéhez, mint a széléhez. A hagyományos falukép megindult gyökeres átalakulását, a régi parasztházak lebontását néhány éve meggátolták a hétvégi házra, falusi pihenésre vágyó fővárosiak ingatlanvásárlásai. A kápolnaépület tapasztott és fehérre meszelt vályogtégla falazatú, bádoglemezekkel fedett sátortetővel, csúcsán egyenlő szárú vaskereszttel (1., 3. kép). A vályogfalat eredetileg pelyvás sárral vakolták, amit a gondozóasszony és férje az 1950-es évek végén, rendbehozatal céljából lekapart. Az 1956-os helyi munkástanács elnöke börtönből történt szabadulását követően, apósával együtt a falat ellenszolgáltatás nélkül benádazta és cementes, meszes habarccsal vakolta be. Eredetileg pelyvás sarat használtak a lemállott részek pótlásához is, amíg a magángazdálkodás idején, majd a kollektivizálást követően a pelyvához könnyen hozzájutottak. A tapasztáshoz minél simább, agyagos földet kerestek, és ezt rendre a „káponká"-tól nem messze, az út túloldalán lévő árok oldalából szedték. A hetvenes évek óta a gondozóasszony gipszporral és mésszel kevert homokot használ tapasztó anyagként, „mer a gipsz szárít, hamar szárad utána", noha a 3. kép. A káponka meszelése.