Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 8. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)

HOFFMANN TAMÁS: A faház (domus lignea) a középkori Európában

ságszámba mennek. Ennek ellenére a prehistoria régészeti leletei és a középkor végén épült házak álló példányairól készített vizsgálatok nyomán kialakult már az építészeti hagyományok történetéről alkotott képünk. A szerves anyagok (elsősorban a faszerkezetek) természettudományi vizsgálatai (C

14 és a dendrokronológiai módszerek alkalmazása) révén - a kormeghatározások terén - tények közlése váltotta fel a bizonytalan becsléseket.

2 A történtekkel egyidőben megsokasodtak a műemléki helyreállítások és a szabadtéri múzeumokba telepített épületek műszaki munkálatai. Mindezek újabb és újabb információkkal gazdagították a hagyományos épületek történetéről szerzett ismereteinket. Alapvetően megváltozott a múltról alkotott képünk. Több mint egy emberöltő óta megerősödött az építészeti hagyományok vizsgálatának (mindenek előtt Jost, TRIER és Josef, SCHEPERS által kidolgozott) munkamódszere. Mind többen figyeltek fel ugyanis arra, hogy a környezet és az építészeti szaktudás kölcsönhatásban van egymással. De az is lehet, hogy az építőanyagok célszerű és szakszerű felhasználása változó divat, amely nyelvek és népek határain át terjed, mondhatni nemzetközi áramlat. Ezért a divatos épületek formavilágát az építkezők szociális helyzete, mindenkori anyagi körülménye határozza meg. Nemzetközi tendenciák működnek, amelyeket regionális adottságok motiválnak. Döntő a környezeti feltételekhez való alkalmazkodás, a divat és a célszerűség regionális kompromisszuma. Végül - a modern időkben - a természethez már alig akarnak alkalmazkodni. Csak mesterséges megoldásokkal élnek. Az ipari civilizáció előtt viszont, ahol kevés volt a fa, ott követ, földet és a technikai haladás magasabb szintjén téglát használtak. Máshol pedig még nem is olyan régen őserdők díszlettek, és fából építkeztek. A lombhullató erdők zónájában, azaz az Atlanti- és Közép-Európában keményfa ácsolatok terjedtek el. Ezeknek többsége mindössze favázból állt, s a bárdolt gerendák közeit hasított gerendákkal vagy vesszővel (később téglával) töltötték ki, a vesszőfonadékot pedig betapasztották sárral. A legtöbb problémát a tetőszerkezet súlya okozta, úgyhogy a középkor végéig csaknem mindenütt a tető gerincét alkotó szelement földbe ásott, függőleges oszlopok támasztották alá, s ezek a ház belső terét is sajátosan tagolták. A statikai tudás gyarapodásával szilárdabb szerkezeteket ácsoltak össze. A függőleges tartóoszlopoktól már csak a perifériákon (elsősorban Kelet-Közép-Európában) nem tudtak eltekinteni. A földből rakott falak tehermentesítését ágasfáktól remélték. Északon és keleten, valamint az Alpokban, tehát a fenyőrégióban szálfákat ácsoltak össze. A gerendákat itt mindig a talajjal párhuzamosan rakták egymásra. Kivételesen - ritka, a prehistoriából fennmaradt hagyomány szerint - függőleges cölöpöket építettek falként egymás mellé, s ezeket be is ásták a földbe. Másutt a függőleges oszlopokat tornácok kiképzésére használták. Ezt még Dél-Európában is megtették, mígnem az erdőállomány katasztrofális pusztításai, valamint a műszaki kultúra javulása következtében a faoszlopokat kőfaragványokkal helyettesítették - helyenként már az ókorban is. Végeredményben Európa hagyományos építészete csaknem a modern időkig "fakorszakát" élte. A kontieren 2. kép. Fanemek és erdők Európában