Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 8. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)

SZILÁGYI MIKLÓS: 100 év építkezési gyakorlatának változásai egy kisújszállási gazda emlékezetében

két fontos körülményre hívták fel a figyelmemet ismerősei: nemcsak memóriájának szokatlan távlatosságát, de azt is emlegették, hogy szívesen, szinte fáradhatatlanul szokta felidézni alkalmi beszélgetőtársainak a maga tapasztalatait. Első találkozásunkkor arról is meggyőződhettem, hogy nem általában beszél az emlékezetében élő múltról, hanem a változások abszolút kronológiáját is számon tartja: évszámokhoz, legalábbis életének fordulataihoz kapcsolja hozzá a személyes élményeit és benyomásait. Mivel a materiális környezet és a munkatapasztalatok felidézésekor volt igazán elemében, s ami számára nem volt racionálisan értelmezhető, eleve elhárította magától, további beszélgetéseink - akár a 20. század történelmének kataklizmáit (a háborúkat, a forradalmakat, a kuláküldözést stb.), akár a köznapi élet történéseit közelítették - a gazdálkodáshoz, a szokásrendhez és az életmódhoz kapcsolódtak, nem terjedtek ki az emberi lét spirituális vonatkozásaira. Ha nem is első, de második találkozásunk óta Szabó Lukács számára is nyilvánvaló, hogy beszélgetéseinknek távlati célja van. Tudatosan törekedett s törekszik tehát rá, hogy az emlékezete mélyén rejtező minél több adalékot - egyszerű közlést vagy élménytörténetet - idézzen fel számomra, így szolgálván a régi Kisújszállás megismerését. A tudatos múlt-idézését bizonyítja, hogy elvárja, igényli: én jelöljem ki minden alkalommal beszélgetésünk témáját. így nyilvánítja ki, hogy tudomásul vette, elfogadta a számára nem mindennapi szituációt; azt t.i., hogy nem „általában" kíváncsiskodom, hanem máshonnan megszerzett ismereteimet szeretném kiegészíteni mindazzal, amit jószerével senki más nem tud a városban. Mindketten - a magunk módján - arra törekszünk tehát, hogy beszélgetéseink ne legyenek parttalanok és önismétlőek. Ennek érdekében én néprajzi ismereteimet és Kisújszállás helyismereti irodalmából, sajtójából olvasottakat mozgósítom, hogy újabb meg újabb témákat fogalmazhassak meg s a megkezdett beszélgetést továbbgördítsem, neki pedig rá kell hangolódnia a sajátjától idegen logika és asszociációs technika szerint egymás mellé rendelődött kérdésekre. A kölcsönös alkalmazkodás szándéka ellenére persze az a gyakoribb, hogy az általam megjelölt téma az emlékezés olyan aszszociációs láncolatát indítja el, melyet célszerűbbnek látszik szabadjára engednem, vagyis elfogadnom az emlékezés belső logikáját, s erre ráhangolódva fogalmazom a beszélgetést továbbgördítő kérdéseimet. Hadd hangsúlyozzam viszont: akár az általam előre kijelölt mederben folyt a beszélgetésünk (hosszabb-rövidebb ideig minden esetben így folyt), akár a téma előzetesen fel nem mérhető asszociációs láncolatán haladtam végig (mindegyik beszélgetésünknek voltak ilyen részletei is), a néprajzi szempontból értékelhető adatok, különösen az archaizmusok, valószínűleg nagyobb hányada nem a spontán, hanem a célra irányuló emlékidézésnek köszönhető. Jóllehet „munkakapcsolatunk" - eszerint - a néprajzi iskolázottság fontosságát bizonyítja, következésképpen azt sejteti, hogy az építkezés-kutatók által okkal-joggal hiányolt további adatok alkalmasint a gyűjtő kérdezési módjának tökéletlenségéről, nem az adatszolgáltató tudásának korlátairól árulkodnak, természetesen nem ennek a tanulságnak a megfogalmazása kedvéért jellemeztem a szituációt. Azért, hogy rámutathassak egy kivételesen jó memóriájú s a néprajzi gyűjtés célját tudatosan szolgáló személyiségnek csak a mind bensőségesebbé váló személyes kapcsolat közben feltárulkozó karakterjegyeire. Szabó Lukács a néprajzosok által „jó adatközlőként" számon tartott idős emberek között is a ritka kivétel. Nemcsak azért, mert azonos minőségű emlékanyagot tud felidézni gyermekkorából és felnőttkorából, sőt még napjainkról (témánk szempontjából: a kisvárosi építkezés legújabb elemeiről) is megalapozott véleménye van. Főképp abban van képességének különössége, hogy az elbeszélés (személyes élmények, események epikus megformálása) mellett a leírás (tárgyak, munkafolyamatok szabatos ismertetése) is felettébb jellemző a múlt és a jelen viszonyát vallomásokká kerekítő emlékidézéseire. Ez a közlési technika azt jelenti, hogy a gyűjtő részleteket firtató közbevetett kérdései nélkül formálódott meg például a kemenceépítés vagy a kútásás eléggé összetett műveleteinek az az összefoglalása, mely érzékelteti a különböző technikai megoldások időrendjét és magában foglalja a jellemző terminusokat is. Ezeknek az érzékletes leírásoknak - hadd hangsúlyozzam, bár a szövegből is kiderül - nem feltétlenül a személyes munkatapasztalat a fedezete: az öt önálló kemenceépítés, az egy kútásásban való részvétel és a téglaégető cigányok munkájának egyszeri (?) megfigyelése egyaránt elegendő volt számára ahhoz, hogy képszerűén elraktározódott emlékeit alkalom adódván verbalizálja. Ezek a „leírások", valamint az 50-80 éve látott épületek-építmények formájának, funkciójának hasonlóan érzékletes ismertetése elsősorban az intenzív megfigyelésnek - mint személyes adottságnak - köszönhetőek. Az adottság készséggé fejlődésében nyilván sokat segített az általa is büszkén emlegetett kézügyesség, barkácsoló képesség, hiszen mindent amit meglátott, eleve úgy igyekezett elraktározni emlékezetében, hogy amikor szüksége lesz rá, tevékenységre válthatóan fel tudja idézni. A nem igazán módos, de nem is szűkölködő gazdaréteghez tartozott: megközelítően 25 holdon gazdálkodott, s egyetlen fiát orvosnak taníttatta úgy, hogy nem kellett eladniuk a földből. Ennek a rétegnek az életfelfogása abból a szempontból jellegzetesen paraszti maradt (az övé pedig különösen, ha egyébként újítónak, kísérletezőnek, felfelé törekvőnek lehet is jellemezni), hogy semmiért nem adtak ki pénzt, bár megtehették volna, amit maguk is el tudtak végezni. Az „ezermesteri" igyekezet a paraszti mentalitás jellemzője ugyan, a sokféle házimunka, már-már ipari tevékenység gyakorlati végzésének képessége azonban inkább személyes karakterjegy. (Többször emlegette, hogy apjának például semmi kézügyessége nem volt.) A nem mezőgazdasági munkák végzése közben megszerzett, eredendően paraszti készség is magyarázza tehát a technikai részletek iránti fogékonyságot. Ami az elmondottakon túl jellemző még Szabó Lukácsra, néprajzi módszerekkel elemezhetetlen. Speciális minőségű memóriájának számomra megfejthetetlen titka marad az évszámok, nevek, apró, de felettébb jellemző esetek tévedhetetlenül pontos (a korabeli sajtóhírek segítségével kontrollált!) felidézése - akár 90 év távlatából. Jószágteleltető tanyák Én kint teleltem a tanyán magam [t.i. legénykorában, apja göröngyösi tanyáján]. A lóval odaki vótam, ott ítet-