Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 8. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)
SZILÁGYI MIKLÓS: 100 év építkezési gyakorlatának változásai egy kisújszállási gazda emlékezetében
Szilágyi Miklós 100 ÉV ÉPÍTKEZÉSI GYAKORLATÁNAK VÁLTOZÁSAI EGY KISÚJSZÁLLÁSI GAZDA EMLÉKEZETÉBEN A 100 év - mint időhatár - szimbolikus érvényű. Azt fejezi ki csupán, hogy a kisújszállási Szabó Lukács, akinek emlékezéseiből ezeket a szemelvényeket válogattam, 1992. szeptember 6-án múlott 100 esztendős, s 40 órányi magnetofonfelvételen megörökített, 1988 óta folyamatos beszélgetéseink tanúsága szerint - kis túlzással - „mindenre" emlékszik, ami hosszú élete során vele és körülötte történt. 1 Amiről vallani tud - ha tudásának fedezete személyes tapasztalata is - természetesen belenyúlik a születése előtti évtizedekbe, az időhatár tehát bízvást kiterjeszthető lenne. Hiszen gyermekkorában az idős emberektől hallottak, különösen ha általa is megfigyelhető - a múltból megőrződött - materiális valóságelemek „hitelesítették" számára annak idején az emlékezetében elraktározott verbális közléseket, alig szétválaszthatóan egybeszervesedtek mindazzal az ismerettel, amit tudatos megfigyelőként vagy egy-egy munkafolyamat aktív résztvevőjeként sajátított el. A történeti igényű népi építkezés-kutatás messzemenően ki szokta aknázni az ilyen, egy-egy nagy tudású személy memóriájának sajátos természetével összefüggő adatgyűjtési lehetőséget. Azt tudniillik, hogy a paraszti építkezési gyakorlat múltjáról-jelenéről informálódva nemcsak a munkatapasztalatokat tudjuk rögzíteni, hanem arra is megkérhetjük adatszolgáltatóinkat: fűzzék hozzá a múlt még látható vagy csupán verbálisan megidézhető tárgyiasult emlékeihez az átalakulási folyamatot, a múlt-jelen korreláció értékviszonyát magyarázó-értelmező reflexióikat. Az emlékezetben élő tárgyi környezet megidézhetősége és a munkatapasztalatokhoz viszonyíthatósága - azon túl, hogy az etnográfusok népi építészeti leírásaihoz forrásként használható - jelentősen hozzájárul az ún. népi műemlék épületeken, illetve azok bontása közben megfigyelt és kikövetkeztetett anyaghasználati, építéstechnikai jellemzők magabiztos értelmezéséhez is, az archivális forrásadatokból leszűrhető latens információk tudatosításához is. Bármennyire magától értetődő a néprajzi gyűjtők nemcsak az építkezés-kutatók - adatfeltáró munkájában az egyes ember emlékanyagának ilyen értelmű kiaknázhatósága, eléggé szokatlan, már-már rendhagyó mostani vállalkozásom. Nemcsak a tanulmányok, de az adatközlések szerzői is a maguk általánosításaként szeretik közzétenni megfigyeléseik s interjú módszerrel gyűjtött adataik summázatát. Kimondatlanul is azt sugallják tehát, hogy - bármennyire „sokat köszönhet" a gyűjtő egy-egy adatszolgáltatójának - a személyes vélekedések érvényességét a gyűjtőnek a joga és kötelessége megállapítani. Komoly igazság van ebben a felfogásban, hiszen nem „várhatjuk el" a többé-kevésbé véletlenül kiválasztott informátorunktól, hogy általánosításokat rögtönözzön a maga falujáról-mezővárosáról, mi viszont szaporíthatjuk informátoraink számát is, s figyelembe vehetünk egyéb információhordozókat is, általánosításaink tehát sokkalta megalapozottabbak szoktak lenni. Csakhogy: aligha tekinthetünk el a néprajzi gyűjtőknek a könnyebb megoldásokra hajlamos (hadd reméljem: kisebbségben lévő) képviselőitől, akik adatközlőik alkalmi vélekedéseit és rosszul informáltságát, mint a maguk tudományos igényű általánosítását igyekeznek elfogadtatni! Módszertani tanulmányban eleddig senki sem mérlegelte: csak a kezdőkre s a szóra sem érdemes kóklerekre vetülhet-e rá a megalapozatlan általánosításoknak ez a gyanúja. Nem csodálkozhatunk ezen, hiszen mindaddig csak óvatoskodva, inkább kérdezve, mint állítva fogalmazhatja ki-ki a maga jogosnak vélt kritikáját szakágunk közkeletű módszereiről, amíg nem elemezzük legevidensebb forrásunkat: az egyes ember memóriáját, ítélő és mérlegelő képességét. Ha ui. szelektív szemlélettel „termeljük ki" az adatokat adatközlőink emlékeiből, az ő személyiségük szükségszerűen lefokozódik. Egy-egy adat értéke, felhasználhatósága - tehát forráskritikai minősítése - szempontjából nagyobb súlya van a gyűjtő felkészültségének, alaposságának, kommunikációs képességének, mint adatszolgáltatója tényleges tudásának. Forrásközlésem gondolati indítékát ezek a módszertani töprengések jelentik. Mindaz, amit Szabó Lukács Kisújszállás népi építészetéről elmondott, természetesen adatai miatt is figyelemre méltó - ha nem lenne az, indokolatlan lenne a publikálása. Az egy-egy részinformációhoz kapcsolt jegyzeteimben utalok rá, hogy milyen mértékben egészítik ki vagy korrigálják a Nagykunság, illetve az Alföld népi építészetéről felhalmozódott tudásunkat az ő közlései. Kitetszik ezekből a jegyzetekből, hogy az évtizedekkel ezelőtti - olykor a századelőn végzett - néprajzi gyűjtésekkel összemérhető „archaizmusok" is megőrződtek adatközlőm emlékezetében. Az adatok önértékénél nagyobb jelentőségűnek gondolom azonban annak dokumentálását, hogy miként fonódik egybe egy kivételes memóriájú parasztgazda ismeretanyagában a hallomás, a megfigyelés és a munkatapasztalat, s ennek ellenére mennyire következetesen el tudja különíteni ő maga is az egyedit s a mezővárosra jellemzőt, a múló idő eróziója hatására véglegesen eltűntet s a kényszerkörülmények határása fel-feléledőt. Ahhoz, hogy az olvasó ebből a szempontból is értelmezni tudja ezeket a szemelvényeket, elengedhetetlenül szükséges, hogy - legalább vázlatosan - magát a szituációt: kettőnk munkatársi kapcsolatát is érzékeltessem. Még mielőtt megismertem volna Szabó Lukácsot,
