Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 8. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)

BAKÓ FERENC: Tállya mezőváros uradalmi pincéi

Bakó Ferenc TÁLLYA MEZŐVÁROS URADALMI PINCÉI A helytörténet írott forrásai mellett jelentős szerepük van a tárgyaknak és az épületeknek, amelyek az elmúlt idők, korszakok hiteles emlékei. Megmaradásukat, korunkig továbbélő létüket azonban éppúgy veszélyeztetik az emberi erőszak és a természeti katasztrófák pusztításai, mint az iratokét. Kivételt képeznek a föld alatti építmények, mert rejtett voltuk több irányú védettséget biztosított számukra, s ennélfogva elvileg, ha módosított formában is, de megérhették korunkat. Az építészeti emlékek ezen csoportjába tartoznak a borospincék, amelyekről dolgozatomban szólni fogok. A föld alatti bortároló építmények között is azoknak egy nagyobb osztályával kívánok foglalkozni, a természetes kőzetbe vájt üregtípussal, a történelmi és irodalmi néven ismert lyukpincékkel és ezen a csoporton belül is a legnagyobb méretű, uradalmi objektumokkal. Köztudott, hogy a lyukpince a magyarországi Felföldön, tehát a Zagyva folyó és Sátoraljaújhely között leginkább tufába, löszbe vagy homokkőbe vájva, nagy mennyiségben használatos. A sokezer lyukpince korát, építési idejét nem tudjuk meghatározni, erre nézve még kísérletek sem történtek. Kétségtelenül azért, mert sem a birtokjogi, sem a gazdasági tárgyú oklevelek, feljegyzések nem tértek ki a pincére, nem lévén ez adóköteles és értéke sem lehetett magas a múltban. A Felföld lyukpincéinek alaposabb leírását, történetét sem ismerjük tehát, talán azért, mert eddig nem folytak egy-egy település szőlészetét, borospincéinek formavilágát, ennek megismerését célzó történeti, néprajzi kutatások. Inkább a régió egyik-másik táját áttekintő szintézisek születtek, amelyeket nem előztek meg ehhez szükséges lokális alapkutatások, a helyi monográfiák pedig nem tértek ki a borospincékre. Ezek a körülmények késztettek arra, hogy megírjam az Eger környéki Andornak község településtörténetét, amelynek vizsgálata során rábukkantam egy középkorinak feltételezhető építményre, méreteinél fogva dézsmapincére.

1 Andornak közvetlen környékét, az egri völgyet az Árpádkorban a már ott élő magyarság mellett nyugat-európai - vallon, német, olasz - telepesek népesítették be, ezért felmerült annak lehetősége, hogy az andornaki pincék létesítése velük volt összefüggésben. A kutatás folytatásaként analógiát kerestem ehhez a pincéhez, s így jutottam el a Zemplén megyei Tállyához, amelynek eredete ugyancsak latinusokra vezethető vissza. Á kutatásnak egy másik vonala a dézsmapincék felé vezetett, tehát a nagyméretű, uradalmi építményekhez, amelyek minden valószínűség szerint a legrégebbiek, esetleg középkori eredetűek. A tokaj-hegyaljai borvidék egyik legismertebb és legjelentősebb települése Tállya eredetére, keletkezésére az irodalom több változatot kínál. A régebbi helytörténészek az olasz talján szóból eredeztették, akik Formeo szigetéről jöttek és az általuk meghonosított furmint szőlőt e szigetről nevezték volna el.

2 Az újabb nyelvtörténeti kutatások szerint pedig a név francia-vallon eredetű és a tailler = vágni igéből származik, s az egykorú erdőirtással van összefüggésben.

3 Magam ez utóbbi változat mellett vagyok, az Eger környéki Tállyával kapcsolatosan is ezt fogadtam el. A zempléni Tállya vallon eredetére vonatkozó írott emlék nem maradt ránk, csak a nyelvtörténeti érvelés áll rendelkezésre, de ismerünk néhány, feltételesen erre utaló tényt, mozzanatot. Az egyik a Szent Vencel-kultusz, amely szorosan kapcsolódik a szőlőműveléshez. Fő motívumai: mellékoltár a templomban, a szent névnapján szőlőművesek felvonulása, a templom feldíszítése, körmenet, a szent tiszteletével kapcsolatos társulat, szőlősgazda tagokkal. A kultuszt ebben a formájában máshonnan nem ismerjük, de maga Vencel vértanú is ritka alakja a magyar liturgiának. Budán a tabáni templom egyik mellékoltárának barokk Vencel-szobrát itteni szőlőművesek állították és őt választották védőszentül; a Vencel-kultusz másik helye még a Kárpát-medencében Gyanafalva (Jennersdorf), ahol már 1208-ból ismert templom állt a tiszteletére, s ő volt a falu védőszentje.

4 A történeti irodalom szerint Budának voltak az Árpádkorban vallon polgárai és ugyanez mondható el Gyanafalváról is. A Gyán szó a Jean-ból magyarosított személynév, "ófrancia (vallon) eredetű" és a Tiszántúl délkeleti részén több változatban - mint Kötegyán, Mezőgyán - előfordul.

5 Mindebből a vallonok és Szent Vencel valamiféle kapcsolata bontakozik ki, melynek kezdetei elsősorban az ófrancia liturgiában kereshetők. A történészek azonban a francia bor patrónusának Szent Vincét tekintik, nem Vencelt,

6 bár az adatok bizonytalansága miatt nem zárható ki névcsere Vince és Vencel között. A kérdés egy második megfejtése abból ered, hogy Vencel cseh király volt, a kultusz kialakulási helye tehát Csehország lehetett. Ismeretes, hogy a 12. században németek mellett vallonok is települtek cseh és lengyel területekre, ahonnan még tovább költöztek dél, délkelet felé.

7 A Vencelkultusz tehát úgy is keletkezhetett, hogy a Tállyát alapító vallonok a középkori Csehországból jöttek éppúgy, mint a szepességi vagy erdélyi szász népesség elődeinek egy része. Tállya története annyira összefügg a vele azonos nevű váréval, hogy a 14. század előtt neve csak mint vár került elő az oklevelekből, bár ez önmagában nem bizonyítja