Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 8. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)

DANKÓ IMRE: Az ember és a ház érzelmi kapcsolatairól

az egész családot is, a ház gondozott, vagy gondozatlan, elhanyagolt, rongált állapota szerint ítélték meg; dicsérték vagy szólták meg, sőt, fogadták be vagy rekesztették ki a közösségből. Ez a megítélés a szegényekre is vonatkozott, mert a közfelfogás szerint a szegényeknek is kötelességük volt a saját lehtőségeiken belül törődni házaikkal, javítani, rendben tartani, tisztítani azokat. Az ember és a ház közötti erős érzelmi kapcsolat egy másik forrása az volt, hogy a 18-19. században a ház nemcsak a lakóház funkcióját töltötte be. A ház különleges eszmei értékkel bírt azáltal is, hogy a földműves munkája eredményét, elsősorban a gabonát, a lisztet és a különböző terményeket is benne raktározta el, őrizte. De itt, a házban szorítottak helyet a kézműves műhelyének, anyagraktárának is mindaddig, amíg termelő tevékenysége nem fejlődött olyan jelentőssé, hogy elhelyezésére külön épületet, vagy épületrészt kellett emelni. A földművesek számára magtárt, a kézművesek részére pedig műhelyt. A kenyérgabonának széleskörűen élet a neve a magyar parasztok között és átvitt értelemben ez a belőlük készült kenyéré is. Ne feledjük, hogy a kézműves, a kisiparos a házában berendezett műhelyében a kenyerét kereste meg, s hogy a kifejezés korább említett vonatkozására is rámutassunk: a háza műhelyében végzett munkájával az életét biztosította. Mindezek és még sok más, itt nem említett tényezők, rendkívül erős szálak voltak az ember és a ház között. Arról már volt szó, hogy ház szavunk rendkívül gazdag jelentéstartalma gyakran kifejezte a család fogalmát is. Sőt, sok esetben helyettesítette is azt. A ház, a benne folyó, a hozzá kapcsolódó munkával a családfenntartás alapja. Nyilván ebből a felismerésből is következőleg a házat, a lakóházat ilyen, a család együtt tartását is kifejező, valamint a család fenntartásának is alapot szolgáltató funkcióiból kiindulva nevezik újabban - a századfordulótól - családi háznak. Köztudott, hogy a ház egyes részei, a berendezés bizonyos darabjai önmagukban is kifejezhetik azt az eszmei tartalmat is, amit a ház szó hordoz, így többek között a családot, a családi közösséget is. Csak két ilyen példát említünk: az egyik az asztal, a másik pedig a tűzhely, a kemence. Mindkét tárgynak sajátos közösségképző és közösségkifejező funkciója van és mondhatni, hogy egyrészt kézzelfogható módon gazdagítják ház szavunk jelentését; másrészt messzemenően igazolják az emberes a ház közti érzelmi kötődések gyakoriságát, sokrétűségét, mélységét és ezekből következően meghatározó voltát. Mindezek tárgyalása már nem is szaktudományi feladat, hanem a művészeté, különösen a költészeté. A ház szimbolikája mindezt magában hordozza és ősidők óta ki is fejezi. Összefoglalva azt mondhatnánk, hogy ezek az érzelmi töltésű kapcsolatok voltak az alapjai a szülőházhoz, a szülőfaluhoz, a szülővároshoz, széleskörűbben kifejezve, a szülőföldhöz való ragaszkodásnak. Ebben az érzelmi kötődésben gyökereztek a települések, a még oly kis községek, vagy éppen tanyák megtartó erői. Ezek gazdagították egyéni színekkel, helyi színekkel a kultúrát. Korunkban egészen más a helyzet. A magyar társadalomban is végbement, vagy végbemenő gyökeres, első megjelenési formájában minden régit elvető, minden korábbitól elforduló gazdasági-, társadalmi- és kulturális változás az embernek a házhoz való viszonyába is fordulatot, változást hozott. A ház mindenekelőtt megszűnt olyan értelemben saját építésű lenni, ahogy erről az előzőekben szóltunk. Ezáltal a ma emberének a házhoz való érzelmi kötődése erőteljesen csökkent és mindinkább szűkebb területre korlátozódott. Annál is inkább, mert a korszerű gazdálkodásra való áttérés, a modern lakáskultúra igénye még a kis települések esetében is, a többszintes, számos lakást magukba foglaló házak építését szorgalmazta. Gondolkodásunkban és ennek megfelelően nyelvünkben is egy új, a ház korábbi fogalmát sokban felváltó fogalom-szó jelent meg és terjedt el, a lakásé. A ház és a lakás közti különbség mindenekelőtt az érzelmi kötődés különbözőségében mutatkozik meg. A ház fogalma egy beszédes jelzővel bővült. Ahogy már utaltunk is rá, ma családi házakrólbeszélünk az állami-, önkormányzati-, szövetkezeti stb. lakásokat magukba foglaló különféle tulajdonú házakkal szemben. A családi ház ebben a szemléletben a gazdasági-, társadalmi- és kulturális fejlődésben lemaradóknak ítélt falvak, mezővárosok, külvárosok sajátja lett, s minthogy az iparosítás, a mezőgazdaság korszerűsítése a 20. század második felében nagyarányú társadalmi átrétegződést, átrendeződést és a falvak, tanyák, elhagyását eredményezte. E folyamat következtében, főleg az aprófalvas körzetekben a falusi házak kiürültek. Számos elpusztult közülük, a megmaradtak pedig állagukban erősen leromlottak. Javításukra, a korszerű életmód folytatásához szükséges átalakításokra, fejlesztésekre pedig sok helyütt nem is gondolhattak. A családi házas települési forma azonban nemcsak a falvak, mezővárosok sajátja volt. A jobbára mezővárosokból alakult nagyvárosaink ház-állagának tekintélyes része is úgynevezett családi ház volt. Köztük sok nagyméretű, több család, illetve generáció számára lakást biztosító ház volt. Városainkban végül is kétféle családi ház-típus alakult ki. Az elsőről már szóltunk. Ezek voltak a nagyméretű, a ház esetleg nagyobb részét bérleményként értékesítő családi házak. Hozzájuk csatlakoztak nagyobbára a század derekán keletkezett kertvárosi villa-házak. Általában ezek is nagyméretűek voltak, de nem bérbeadás részére készültek. A másik városi családi ház-csoportot a városokat szegélyező külvárosok, kertségek, telepek egyszerű, olykor szegényes házai alkották. Ezeket a városi szegénység tagjai építették. Mindkét családi háztípusnak volt egy másik jelzője is; mindkét típust kertes családi háznak is nevezték, illetve nevezik még ma is. A gazdagok, a városi polgárság családi házainál a kertes jelző virágos kertet, parkot jelentett, míg a város peremén lévő családi házak esetében inkább konyhakertet. Olyan munkahelyet, területet, amelynek a termése kisebb-nagyobb mértékben elősegítette, megkönnyítette a házban lakók megélhetését. Bármennyire is tagolódott a családi ház, a kertes családi ház fogalma, általános jellemzője az volt, az maradt, hogy velük kapcsolatosan erősebbek voltak, tovább fönnmardtak azok az érzelmi kötődések, amikről az előzőekből tudhatunk. Nem így volt ez azonban és ma sincsen így az úgynevezett bérházakkal szemben, ahol az emberek érzelmi kötődései elszakadtak, elerőtlenedtek és csak igen kis mértékben befolyásolták, befolyásolják a kialakult, kialakuló életmódokat. Az elidegenedés ellen többféle módon, leginkább újfajta tulajdonformák bevezetésével igyekeztek a lakások védekezni. Az úgynevezett öröklakásokhoz, vagy az úgynevezett szövetkezeti lakásokhoz, illetőleg az