Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 7. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1991)
HOFFMANN TAMÁS: Az épületfa, az erdő hasznosítása, sőt irtása az Alpoktól északra
Klímaingadozás A földnek a naptól való távolsága, forgásszöge korántsem állandó és változatlan tényező, az ide-oda mozgás eredményeként hidegebb-melegebb korszakok váltogatták egymást planétánk történtében. A klíma enyhülése, illetve zordabbra fordulása mindenek előtt az északi féltekén éreztette hatását. Európában a vadászok vándorlása, majd a földművesek szétrajzása, a gazdálkodás határainak kitolódása (az Atlanti-Európában, Skandináviában és Kelet-Európa lomboserdőiben, majd fenyveseiben, másrészt az expanzióval egyidőben bevezetett technikai újítások) és a belterjesebb művelés tartósnak bizonyult sikerei mindmegannyi jele egy megíratlan krónika eseményeinek. A klímaingadozás történetének vizsgálata a környezet alkotó növényvilága és annak időszakonként végbement változásaira irányuló mérésekből áll. Például glecscserekből vett fúrásminták segítségével meg lehet becsülni a meleg és hideg szakaszok, illetve növényviláguk változásának lefolyását. (A talajminta fúrásához hasonlóan lékelik meg a gleccsert, majd a furat rétegeit elemezve megállapíthatják a pollenmaradványok nyomán a flóra összetételét és annak kronológiai változásait.) A mocsarak talajában végzett fúrásokkal szerzett mintákból szintén következtetéseket lehet levonni, s ezek ugyanígy a környezet, a növényvilág és a klíma változásaira vonatkoznak. A régi épületek gerendáit is vallatóra lehet fogni. A fák évgyűrűi ugyanis, ha összehasonlítjuk őket egymással, a klímaváltozások idősorát tárják elénk. Ezt a módszert dendrokronológiának nevezik és segítségével ma már megbízhatóan lehet az elmúlt évezred csapadékosabb (vastag évgyűrűi) és szárazabb éveit idősorba rendezni. A csapadék mennyiségének becslése tapasztalati adatok alapján társul a mérésekhez. Az elmúlt tízezer év klímaingadozásait (és nyomában a flóra, illetve a fauna változásait) elsősorban Északnyugat-Európában tudjuk vizsgálni. Minthogy ez a terület csaknem összefüggő gleccser alól szabadult fel húsz-harmincezer évvel ezelőtt, az Északi- és a Keleti-tenger melléke geomorfológiailag sok rokon vonást mutat. A tengerparti sávban itt mindenütt szikes és homokos, ám magasabban fekvő övezet húzódik, amelynek talaját Skandináviából tolta ide a jég- és hótőmeg. E mögött mindenütt alacsonyabban fekvő, gyakorta lápos, ám termékeny talajú övezet húzódik, amely jelentős részben tengeri üledékekből áll. (Az előbbi: Geest, az utóbbi: Marsch.) A tenger ugyanis jelentős területeket öntött el a szárazföldből a prehistóriában és a történeti korokban. Az árvíz - az általános felmelegedés hatására - hullámokban zúdult a mélyben fekvő területekre, minthogy 30.000 év alatt a tenger szintje majd 90 m-t emelkedett. A lápos övezetben kiemelkedő dombhátak is vannak. Ezeknek egy részét már kétezer évvel ezelőtt kezdték mesterségesen is feltölteni, hogy kiemelkedjenek a téli jeges áradásokból és rajtuk tartósan megtelepedhessenek. A domb-település vagy dombfalu (Wurt) legyező alakúan egymás mellé rendeződő gazdaságok telkeiből áll, s az ott lakók néhol három-tizenöt emberöltőn át művelték a dombokat szegélyező termékeny síkság talaját. Másrészt a mélyebben fekvő övezetben szintén mocsarakkal borított síkságot találunk. Itt a 18. századig úgyszólván megoldatlan volt a talajvíz elvezetése, bár az elmúlt évezredben meglehetősen sok csatornát ástak, hogy valamelyest növeljék a termőterületeket. A tengerár ellen gátakkal védekeztek. Hollandiában már több mint kétezer év óta épülnek gátak. Sőt all. századtól kezdve (legtöbbszőr Hollandiában) rákényszerültek a gátak mögötti áradmányos terület feltöltésére, a polderezésre, hogy ezáltal is újabb földművelésre alkalmas területekhez jussanak. Az elmondottakból nyilvánvaló, hogy a történeti időkben, amikor a meleg hatására emelkedett a tenger és a talaj vízszintje, egyáltalában nem javultak a mezőgazdasági művelés esélyei. Ellenkezőleg, az elemi csapásoktól kellett rettegni, s ezek gyakran be is következtek. A tengerár és az elmocsarasodás látens tényező maradt az Atlanti Európa síkvidéki gazdaságtörténetében. A helyzet valószínűleg a 4-5. század fordulóján vált először kritikussá. A sós áradat ekkor átcsapott a gátakon és elöntötte a földeket. Víz alá került sok lakóépület is. A talajvíz miatt kirohadt a vetés. Ami termett, az alig kárpótolta a gazdálkodókat fáradozásaikért. Az élet súlypontja egyébként is (a víz miatt) mindig az állattenyésztésen nyugodott, a növénytermesztés pedig alárendelt szerepet játszott. így például az 1. században települt Feddersen Wierde (az Elba és a Weser torkolata közötti félszigeten elterülő falu) kezdetben csak öt gazdaságból állt. Amikor a tenger elöntéssel fenyegette, a dombhátat tőzeg és földráhordással emelték és a magasított dombháton új házakat építettek. A sík, nem mesterséges dombfelületen négy alkalommal, a magasított dombháton hét alkalommal építették újra a falut. A legnagyobb kiterjedést valószínűleg a 3. században érték el, amikor 1,5 ha területen 25 gazdaság húzódott meg egymás mellett. A 18-22 m hosszú és 5-6 m széles csarnokházakban emberek és állatok közös tető alatt éltek. A marhaállásokból következtetve mintegy 450 számosállatuk lehetett ebben az időben. A dombhátakon és a természetes vizek parti töltésein árpát, lóbabot, lent és olajlent termesztettek. Háziiparuk készítményei mellett a Rajna vonalától nyugatra húzódó római tartományokban előállított iparcikkekkel fedezték szükségleteiket, ami gyakori, sőt rendszeres árucserére vall. Az 5. században mégis fel kellett adni a lakódombot és a falu lakatlanná vált. A víz üldözte el őket. Csak a korai középkorban (a 7-8. században), amikor a tenger visszahúzódott, telepedtek meg újra a dombon és a termékeny talaj előnyeit felfedezve ismét birtokba vették a tájat. A 13-14. században az átlaghőmérséklet és a vízszint ismét emelkedett, újabb áradások következtek. Ekkor azonban olyan tartós töltéseket is építettek, hogy a gátakkal nemcsak az áradatot szorították vissza, hanem új termőterületeket is nyertek. A gátépítést, a lecsapolást, majd a parcellázást azonban meg kellett szervezni, erre a paraszti autonómia eleddig képtelennek bizonyult. Amikor korábban az életfeltételek megromlottak, a domblakók válaszút elé kerültek. Vagy elköltöznek (a 6. században sokan eveztek Angliába), vagy foglalkozásukat cserélik fel. (Ez gyakran párosult az áttelepüléssel valamely nem túl távoli, mégis biztonságosabb vidékre.) Az áttelepült parasztokból kézművesek lettek vagy közönséges tengeri rablók, akik megélhetésüket már csak fosztogatással fedezték. A kritikus évszázadokban sokan költöztek délre, s ekkor tulajdonképpen csak kulminált a római limesen átcsapó migráció. Mindezek a mozgások együtt jártak a szociális és