Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 7. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1991)

HOFFMANN TAMÁS: Az épületfa, az erdő hasznosítása, sőt irtása az Alpoktól északra

7. kép. A paraszt épületfát szállít haza. 1510 körüli fametszet. (GROSSMANN, 1986.: 17.) nyeztek (egy-egy uralkodó vagy egy-egy földbirtokos), hogy az erdőket ne csak irtsák, pótolják is, telepítsék a fákat! Éghajlat cs növénytakaró Mindamellett még senki sem volt tisztában azzal, hogy az erdő akadályozta (vagy segítette) az embereket betevő falatjuk megszerzésében. Erről ugyanis a pollenvizsgálatok árulnak el a legtöbbet. Hogy a földművesek parcellái apró szigetek voltak-e az erdők óceánjában vagy kiterjedt löszös síkságok kínálták a terjeszkedés természetes feltételeit (amit a pionírok el is fogadtak), talán a legrégibb, spekulatív alapokon szervezett vita a kontinens gazdálkodásának eszmetörténetében. A pollenvizsgálatok azonban a realitás talajára terelik az egész disputát. Mindenek előtt azáltal, hogy lehetővé teszik az egyes rétegek növényi maradványainak kronológiai osztályozását, továbbá annak megállapítását, hogy a különböző korokban mik voltak az egyes növényfajok közötti arányok. A flórából tudniillik egyfelől a klímára, másfelől a faunára lehet következtetni. Persze a vizsgálatnak hátránya, hogy túlságosan drága: talajmintákat kell fúrni (rendszerint tavak vagy mocsarak fenekén, ahol bolygatatlan a meder, a kapott anyagot laboratóriumokban kell elemezni és osztályozni), végül más kronológiai meghatározásokat könnyítő eljárások (például a C

14 izotopvizsgálatának) eredményeivel összevetve kell levonni a következtetéseket. (Jelentősek a dendrokronológiai kormeghatározások is, amelyek azonban a korai periódusokra nézve még csak kevés bizonyító anyagot halmoztak fel és inkább az elmúlt évezred klímatörténetét illetően tájékoztatnak.)

11 Mindent egybevetve megállapítható, hogy a földtörténeti jelenkorban bekövetkezett klímaváltozásoknak, tkp. az egyes jégkorszakoknak nagyon jelentős szerep jutott a kontinens növénytakarójának átalakulásában. Az utolsó eljegesedésnek nyomai még ma is jól megfigyelhetők nemcsak a flórában, hanem a földfelszín geomorfológiai alakzataiban is. A norvég hegyeken például most is van örök hó, és a gleccserek lassan kúsznak le a völgyekbe. Finnországban, Svédországban, a Baltikumban, Lengyel- és Németországban tavak őrzik emlékét az egykori jégfolyamoknak. Az utolsó eljegesedés idején ugyanis, azaz 30-50000 évvel ezelőtt Skandináviát és Nyugat-Európát összefüggő jégtakaró borította, s ez a gleccsertömeg csak lassan csúszott dél felé. Végül mégis elolvadt. A norvégiai hegyeket csiszoló jég évente 50-60 m-t is haladt előre, s ugyanez a helyzet az Alpok jégfolyamaival. A Rhone-gleccser például magasan a Genfitó felett kezdődik, lassan mozog völgyében és a franciaországi Lyon-ig ér. Mikor már elolvadt az összefüggő jégtakaró, az Atlanti-Európa és Közép-Európa vegetációja kezdett emlékeztetni a ma is felismerhető összetételére. Csakhogy ekkor még jóval kevesebb volt itt az erdő. Mindenesetre a vadlovak, a bölények, a marhák vad ősei: a tulkok és temérdek rénszarvas csordába tömörülve legelt mindenfelé. Az állatok télen délre húzódtak, nyaranta viszont északon keresték a friss füvet, ahogyan ezt a bölények még ma is teszik Észak-Amerikában. Bretagne és a Pireneusok képzeletbeli útvonala valóságos országút volt nemcsak a szarvascsordák számára, nyomukban haladtak a vadászhordák is. (Fennimore Cooper őket is erkölcsi példaképeként jellemezhette volna!)