Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 7. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1991)
HOFFMANN TAMÁS: Az épületfa, az erdő hasznosítása, sőt irtása az Alpoktól északra
6. kép. A paraszt házat épít. A földesúr a szalmakalapot viselő telepítőnek (locator) átadja az örökhaszonbérlet kölcsönadásáről szóló iratot. Hiedelbcrger Sachsenspiegel. 13. század borítást. Vesszőzés, ütlegelés, elzárás tűnt jogilag hatékony eszköznek, ezekkel mindenütt érvényt akartak szerezni a törvénynek. Az igazi probléma azonban abból adódott, hogy a parasztok jogérzéke azt súgta: a régi szokás szerint ők is törvényesen járnak el. A 13. századtól nagyszámban fennmaradt, a parasztokkal kötött szerződésekben, az urbáriumokba tehát arra törekedtek, hogy az erdők és legelők haszonélvezeti jogát a parasztok telkeinek nagysága, tulajdonképpen szántóterületük nagysága és igavonó állatokkal való felszereltségük mértéke alapján szabályozzák. Végeredményben Közép-Európában az erdőállománynak mindössze J/3 része vált magántulajdonná, de a többség - különféle címeken - közbirtok maradt. Mindezek a lassan pergő események hozzátartoztak ahhoz a folyamathoz, amelynek lezajlása foglalkoztat most valamennyiünket: az első évezred dereka táján Közép-Európa háromnegyedét elborító erdőtakaró miként csökkent le ezer év alatt, tehát a középkor végére a táj egynegyedét foltokban tarkító facsoportokra? Tény, hogy az erdőirtás a 11-13. században juttatta a legnagyobb kiterjedéséhez a kultúrtájat, másrészt, hogy csak ezt követően szabályozták az erdők, illetve más birtokok használatának szokásait. Ez arra vall, hogy a középkor korai szakaszában a földesurak és a parasztok egyaránt saját birtokuknak tekintették az erdőt. De éppen ebből kifolyólag a közbirtoklás intézménye kétoldalú támadásnak volt kitéve. A 13. századtól érvényesített szerződések és jogi viták jól mutatják, hogy a földesúri kisajátítás legalább olyan mértékben haladt előre, mint ahogyan leszűkültek a közbirtoklás terei. Másrészt a parasztok "jogellenes" lépései is odahatottak, hogy szétmálljon a közbirtok egykor mindenkitől szavatolt rendje. Hosszadalmas huzavona eredményeként a 18. században megrokkant az egész rendszer, noha még mindig nem omlott össze, de a kisajátítások már mindenütt teljesen űj helyzetet teremtettek. Végül is a 19. században, amikor a parasztok és a földesurak között eldöntötték a vitás kérdéseket és jobbágyokat (ahol még voltak), fel is szabadították, már alig akadt falu, hol rendezni kellett volna az erdő közbirtoklásának rendjét. De még így is maradtak olyan települések, ahol ekkor is következetesen ragaszkodtak a törvényhozásban kialakult hagyományokhoz, ismételten és végérvényesen elbántak a parasztokkal, úgyszólván teljesen kisemmizték őket a közbirtokokból. A jog és a gazdaság Az erdő története tulajdonképpen a feudalizmus története. Az erdő birtoklástörténete az a história, amelyben a közbirtokból magántulajdon lesz. Lassú lépések és szakadatlan torzsalkodások krónikája ez és nagyobb részében még mindig megíratlan. 1 " Ami aránylag jól ismert belőle, azokból az adatokból kétirányú mozgás figyelhető meg. A feudális gazdaság jobbára úgy terjeszkedett, hogy szűz talajokra telepedett. A gazdaság penetrációja tehát mindenütt támadás volt az erdő ellen. Másrészt a kialakult új falvakban is idővel növelték a művelt földterületeket, természetesen megint az erdő rovására. Bár mindkét mozgást szakadatlan keresztezte a munkaerő fluktuációja, s az elemi csapásoktól még csaknem védtelen falusi gazdaságot gyakorta rázkódtatta meg alapjaiban egy-egy fagykár, jégeső vagy árvíz, esetleg az aszály, tehát minden olyan erő, ami ellen a modern gazdaság már egyáltalában nem tehetetlen, végül is a hagyományos agrikultúra lassan kisajátította a természetet. A 18. századtól már nemcsak rendelkezéseket hoztak, hanem nagyszabású akciókat kezdemé-
