Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 6. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1990)
SZILÁGYI MIKLÓS: Kovách Aladár népi építészeti kutatásai
sárközi ház is eredetileg füstöskonyhás volt, az újabb kutatások szerint sem valószínűtlen, 24 csupán KOVÁCH Aladár időrendje kétséges. Perdöntő bizonyíték nélkül jelentette ki, hogy „a kényelem szempontjából a múlt század közepétől kezdve a sárköziek befogadták a német háztípus bejáratát", vagyis az egyetlen bejáratot a konyhába, s a konyha és szoba közötti átjárást, s ami ezzel szükségszerűen együtt jár: a helyiségek füsttelenítését szolgáló konyhai szabadkéményt. A konyha hátsó sarkába épített második, „tisztán nyári sütésre való sütőkemence" (melyről nem tudjuk meg, mennyire volt elterjedt a Sárközben) talán indokolható a kényelmi szemponttal, esetleg hihető is, hogy múlt század közepi módosulás, a kémény elterjedésére aligha lehet magyarázat. Egyetlen olyan őcsényi házról tett említést KOVÁCH Aladár, mely eredetileg kémény nélküli, a konyhába és a szobába külön bejáratú volt; hogy volte akkortájt több ilyen is, arról nem nyilatkozik. Ä szegényemberként jellemzett Öreg Síró Péter - feleségét kímélendő - befonta és besározta a szoba ajtaját, a közfalon vágott másik ajtónyílást, a konyha hátsó sarkába épített sütőkemence fölött pedig „vékony gerendákat négyszögbe rótt, s erre sövényből [. . .] henger alakú, alul tölcséresen négyszögbe szétálló kéményfélét font, s ezt szintén sárral jól betapasztotta". Ha meg is figyelhetett KOVÁCH Aladár a Sárközben egy kéményesre átalakított füstöskonyhát, adata csak a szabadkémény 19. század közepi kizárólagosságát teheti kétségessé. A dolgozatban kulcsszerepű banyakemence készítési módját, s használatát a megfigyelés helyszíneit elhallgatva ismertette KOVÁCH Aladár. Az a megjegyzése, hogy a boglya alakú kemencéből a Sárközben „alig található egy is", csak a Kapos-Koppány közén akad egykettő, „mert az utolsó két évtized építkező kedve minden régiséget rohamosan eltüntetett", inkább arra enged következtetni, hogy nem is megfigyelte, hanem kikérdezte (valószínűleg a Sárközben) a banyakemence ilyen építési és használati módját: A szoba kijelölt helyén négyszög alakban, két arasznyi magasságig fokozatosan töltött, s ledöngölt földpadkát építenek, s az egészet keményre gyúrt sártapasszal vonják be. E padkának a „lakóteret a konyhától elválasztó közfalon már előzőleg kijelelt és kivágott lyuk alsó széléig" kell érnie. Ezt követően a padkán kijelölik a kemence kerületét, s „elég vastag, de jó hajlós vesszővel a kerületet körül tűzdelik, a vesszőket kúp alakra hajtogatva felső végeiket korccal, vagyis gúzzsal összekötik, azután a vesszőközöket vékonyabb vesszővel befonják teljesen, s kész a banyakemence sövényfonás-váza". Ezt a vázat előbb keményre gyúrt sártapasszal vékonyan kenik be, amit a kemence közepén gyenge tüzet rakva kiszárítanak. A száradás után újabb sárréteget visznek fel, s újabb szárítás, majd újabb tapasztás következik, mindaddig, míg a sározás „a kellő vastagságot és formát el nem éri, s jól ki nem szárad". Utána olyan erős tüzet raknak a tűztér közepén, melytől a sövényfonás is meggyullad, a sározás pedig tégla keménységűvé ég ki. Ekkor a konyhában folytatják a tűzpadka kialakítását; ennek akkora hoszszúnak, s ugyanolyan magasságúnak kell lennie, mint a szobai padkának, mivel „ezzel a kemence lyukon át összeér". A kemencelyuk felső széle egyébként „be a banyakemencébe menetelesen irányul": vagy eleve így építik a közfalat, vagy később vágják ki a falból ezt a részt. Ez a meneteles kiképzés vezeti fel a kemencében, illetve a kemence szája előtt rakott tűz füstjét a szabadkéménybe. Az utolsó munkaművelet a kemence aljának kisározása, amihez nem minden asszony ért, hiszen vigyázni kell a sár keménységére, a teljesen sima és később sem repedező felület eléréséhez pedig erős kéz szükséges. „Ez a teljes fél napot igénybe vevő munka a sárzót ugyancsak kifárasztja"; az utósározások, melyeket néhány év után szoktak ismételni, már valamivel könnyebb munkát jelentenek. A kemenceszáj előtti tüzelőhely tartozéka egy rúd is, melyet a nyílás fölé rögzítenek, oda, „ahol a falazat befelé menetele kezdődik", s melyre „egy kampós láncot erősítenek", hogy erre akasszák a „kis katlant", ha szükség van rá. Nyári főzéskor a tűzrakó nyílásban, a meneteles falazat előtt szabadon lógó katlan alá szoktak tüzet gyújtani; télen a kemencéből húznak ki parazsat, hogy tüzet élesszenek. Legtöbbször azonban nem a katlanban, hanem a tűz mellé állított fazekakban főznek. Ha a kemencében kenyérsütéshez fűtenek, a középen lángoló tűz a falakat tüzesíti át, ezért a lángolás után a parázstüzet az oldal körül terítik szét, hogy a kemence alja is áttüzesedjék. „A jó, kenyérsütéshez értő asszony a kenyereket mindig az oldal körül helyezi el, mert itt pirulnak meg szépen, ellenben a középen - míg az kellően ki nem hült - fenekük megég, s a tészta belül nyers marad." Az így leírt „kúpalakú vagy boglyakemencéknél" gyakoribbak - jegyzi meg KOVÁCH Aladár - a „négyszögű burkolatúak". Ezeknek teteje kúp vagy gúla alakú („az utóbbi esetben a gúla élei ívesen hajlottak"), de a lapos tető is előfordul. Az ilyen kemencék is sövényfonásvázra tapasztassál készülnek, lényegileg nem különböznek tehát a leírttól. Jó szemű megfigyelőre, tudatos gyűjtőre vallanak ezek az adalékok, az azonban nem lehet kérdéses, hogy a nagyvonalú általánosítások hátterében ekkor még inkább alkalmi tájékozódások, mint elmélyült gyűjtések voltak. Jól mutatja egyébként KOVÁCH Aladár informálódását és adatkezelési módszerét az is, ahogyan - a koncepcióját igazolandó - felhasználta utólag tudatosított köznapi tapasztalatait. Az őskori tűzrakó helyből kifejlődött, a parázs és hamu szétszóródását megakadályozandó sárból magasított, elöl nyitott - az ő terminusa szerint - „hamugátas tűzpadot" bemutatva, magyarázó párhuzamként a „vásári gyeppados tűzhelyekre", s a konyhabeli szabadtúzhelyeken heverő téglára hivatkozott például: „magát a fókuszt [a tűzhelyet] 3-4 hamarjában előkerített téglával, ennek hiányában a vásár területén összeszedett kövekkel rakják körül; a konyhabeli szabadtűzhelyeken legtöbbször találunk néhány téglát heverni, melyeknek nyíltan vallott czélja semmi egyéb, mint hogy a fókusz körül a hamut parazsat összetartsa, szétszóródásukat meggátolja". Dolgozata végén pedig a magyar ház „egy további eredeti tipikus fejlődése" példájaként mutatta be a Döbröközörx látott, s ennek nyomán Veszprém megyében töltött ifjúkorából is felrémlő cselédházat. A négy külön-külön bejáratú, kemencés szobához tartozó közös konyha talán lehet „tiszta magyar találmány", a magyar paraszti építkezésről felvázolt fejlődési sorba illesztése viszont felettébb ötletszerű, mivel „ősi" volta aligha bizonyítható. 3. Tanulmánya megjelentetésétől - kísérőlevele tanúsága szerint - azt remélte KOVÁCH Aladár, hogy ezáltal „itthon egy kis tekintélyt szerezne, meg nagy lelkesedést keltene a további szerényebb keretű munkára". A közlés elutasítása - melyet BÁTKY Zsigmond a közös gyűjtőútjukon 25 nyilván részletesen megindokolt.