Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 5. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1989)
Tanulmányok - ZENTAI TÜNDE: Falanyag és falszerkezet a Dél-Dunántúl népi építészetében
Zentai Tünde FALANYAG ÉS FALSZERKEZET A DÉL-DUNÁNTÚL NÉPI ÉPÍTÉSZETÉBEN A dél-dunántúli lakóház falazatának középkori történetéről ma még igen keveset tudunk. A rá vonatkozó régészeti kutatások eredményeit külön tanulmányban foglaltuk össze.' Az ásatások és az okleveles források arra engednek következtetni, hogy az Árpád-kori kicsiny falvak részben tetővel ellátott lakógödrök, részben különféle, fából meg sárból készült, felmenő falú épületekből álltak. A szerény adatmennyiség alapján úgy tűnik, hogy Zala megyében és a Balaton körzetében „gyakoribb" lehetett a boronafal, Somogyban, Tolnában és Baranyában viszont jobbára a sövényfal fordult elő, néha gerendavázzal. Ezekből a korai évszázadokból talpgerendás építkezést mindeddig csak Fonyód-Bélatelepen tártak föl. A 14. századtól felszínre került házak nagyobbrészt szintén fonott falúak vagy cölöpsorosak. Balatonszentgyörgyön a 15. század táján a cölöpvázas és a talpgerendás szerkezet egyesítésének kísérletével találkozunk. A talpasházat valószínűleg ismerték a 15. századi Bánokszentgyörgyön, a mohácsi csatát (1526. aug. 29.) követő napon elpusztult Merse falu épületei között pedig kétséget kizáróan regisztrálták. A boronaépítkezés legtöbb emléke a késő középkorban is Zala megyében mutatható ki. A 16—17. századból vert és sárfalú házak is napvilágra kerültek, közülük az egyik etei tömésfalú volt. A 16. században már jelentkezik a vályog és a tégla, de szerepük a paraszti építkezésben még jelentéktelen, csak kiegészítő anyagként alkalmazzák. 1. Falanyag a 18. században A 18. századi lakóház falazatáról jóval többet tudunk, mint az előző korszakéról. Ebből az időszakból nagy mennyiségű írott forrás áll rendelkezésünkre, s egy-egy épület is fönnmaradt. A 18. század a magyar és a dél-dunántúli parasztház alakulása szempontjából igen jelentős. Ekkor kell áthidalni azt a szakadékot, amely a fejlődést a török hódoltság alatt megállította, sőt visszafordította. Többek között ezt az évszázadot jellemzi a falanyagok terén történő változások kibontakozása, a földfalak szélesebb körű elterjedése és a faházak visszaszorulása. Az alföldi területeken e folyamat kiteljesedéséről, a hegyvidékeken inkább csak megindulásáról beszélhetünk. Ahhoz, hogy e változást és a falusi építkezés 18. századi alakulását megérthessük, foglalkoznunk kell a jobbágyok épületfa-ellátásávaX. A török uralom alatti másfél száz év nem kedvezett az erdőgazdaságnak. Az országban sokfelé már a 17. század végén faínség lépett föl, egész országrészek pusztásodtak. A 18. századi Dél-Dunántúlon még kevés helyen érződik a fahiány. Itt az elvadult tájakon az újjáépítést sokszor irtással kellett kezdeni. Somogynak, Zalának, Baranyának még a 19. század kezdetén is elegendő, sőt fölös mennyiségű erdeje van, jó épületfával. Somogyról például 1822-ben Nemes-Apáti Kiss SámueF azt írja, hogy: földjének egy harmad részét legalább is erdők foglalják el, jóllehet irtoványai napról napra sokasodnak." Az „ . . . erdők 309,147 holdat borítanak el, . . ." 1836-ban is. 3 Baranya ekkor több ezer öl fát tud eladni a Duna menti megyéknek, köztük Tolnának. 4 Tolnából már Bél Mátyás is kevés helyről említ erdőt az 1730-as években. Elsősorban a Simontornyától déli irányba húzódó, a Kapós és Sárvíz folyók közén elterülő Hegyhát dombjain jelez fával - Simontornya környékén sok tölgyfával - borított vidékeket. A vele összefüggő kölesdi „hegyeket" már kopárnak látja. 5 A 19. század eleji ismertetések-azt hisszük, némi túlzással - úgy tájékoztatnak a megye erdeiről, hogy: bőven elég lenne, ha egyformán osztatna fel az egész megyében . . ." Tolnában elegendő erdő csak a Simontornyai és a Dombóvári járásban található, főleg Ozora és Bátaszék környékén, valamint Sárközben. Az utóbbiról 1836-ban azt is följegyzik, hogy sok fát szokott eladni 6 (mármint az uradalom; a szekszárdi és a bátaszéki). Ez a kép a 19. század végére úgy alakul, hogy már a három, fában gazdag megye: Baranya, Somogy, Zala erdei is alatta maradnak az országos átlagnak, ami - a termőterület százalékában - 28,35%, Tolna pedig nagyon fátlan a maga 9,30%-ával. 7 Visszatérve a 18. századra, azt kell látnunk, hogy a terület kedvező természeti adottságai korántsem jelentik a jobbágyok korlátlan és ingyenes erdőhasználatát. Sőt e téren a 18. században számos szigorítást, megkötést vezetnek be, melyek az országban, sőt egész Nyugat-Európában fellépő fahiány, valamint a majorsági gazdálkodás kibontakozásának következménye, ugyanis mindkét jelenség a fa fölértékelődéséhez vezet. Ebből egyenesen következik, hogy a jobbágyok egyre nehezebben jutnak fához. Országszerte se szeri, se száma a földesúri tilalmaknak és a jobbágyi panaszoknak, különösképpen az épületfával kapcsolatban. Az 1767-ben elrendelt Mária Terézia-féle úrbérrendezés magában foglalja ugyan, hogy: „A'hol Erdő vagyon, ottan a Jobbágyoknak egyedül magok Szükségekre dült, és száraz fábul . . . tűzre való Faézása szabad legyen", azonban a tűzi- és épületfáért a jobbágy a telekhányad arányában meghatározott favágási kötelezettséggel tartozik/ Épületfa csak az uraság tisztje által jelölt erdőből vágható. 1769-ben Mária Terézia életbe lépteti az országos erdőrendtartást, amely előírja, hogy: épületre való fákat pedig a lakosok a maguk közönséges és házhelyek után való erdejéből is csak az uraság engedélyével vághatnak." 1 ' Az erdők fő haszonélvezői, az uradalmak fölismerik, hogy az erdő kímélését az is elősegítheti, ha jobbágyaik kevesebb fát használnak házaikhoz, ezért szorgalmazzák a különféle szilárd falak emelését. A vármegyék sorra meghozzák a faépítkezést korlátozó határozataikat. Élen jár e téren a fában szegényebb
