Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 5. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1989)

Tanulmányok - KOVÁCS SÁNDOR: Drávai malmok és molnárok a 19. században

Mivel a molnárok igyekeztek a vámot a még őröletlen gabonából kivenni, mindig volt őröletlen gabonájuk, amit tároltak a kunyhókban. A gabonáért viszont évente többször is megjelentek a kereskedők, hogy összevásárolják a szemes terményt. Sokszor elszállították, és hajóba rakva értékesítették valahol, de sokszor mint lisztet vitték magukkal. A falu népe és a Batthyány-uraság közötti 1847. január 1-én kötött örökváltsági szerződésben a Dráva vízbérszedési joga és a drávai halászat nem szállt a falura, csak a Feketevízé és mellékvizeié. A molnárság legrégibb tulajdonviszonyairól szintén a Számtartó Jegyzőkönyvecske és a szaporcaiak jegyzőkönyvei adnak némi felvilágosítást. Palkonyán az 1700as évek végének adatai malomgazdaságokról beszélnek, a szaporcai feljegyzések malomtársaságokról. Malomtársaságokról Palkonyán csak az 1860-as évektől. A kettő közötti eltérés csak szóbeli különbség, de az mindenképpen látszik, hogy a malmok nem az uraság tulajdonában vannak, hanem a lakosságéban. Egy-egy malom sokszor nem is egy gazdáé, hanem egy összeállt gazdaságé, társaságé volt. Akár később a legelő, az erdő, a malmok is oktákra osztódtak. Minden malom hat oktára oszlott, és egy malomban egy embernek több oktája is lehetett, mint több malomban is oktája. Ez a tulajdonjogi forma már az 1700-as években megvolt Palkonyán is, Szaporcán is. De a szomszéd falvak lakosai közül is többnek volt malomrésze, oktája a malmokban, még ha a munkákban nem is vettek részt. A malmok egy részében fogadott molnárok dolgoztak. Volt olyan molnár, aki legényével, kislegényével egy cektére kötött három malom munkáit is ellátta. A gazda, vagy gazdák, malomgazdák azok voltak, akiknek a malom jogrészeiből volt a kezében. Sok nem is dolgozott, egész nap ült a kocsmában és várta az őrletőket. őrletőnek mondták azt a gabonát, amit őröltetni hoztak, de őrlető volt az a gazda is, aki hozta az őrölnivalót. A gazda igyekezett a saját maga malmaiba irányítani az érkezőket, de leginkább minden malomnak évek óta megvolt a kialakult őrletőköre, akik inkább vártak a sorukra, mintsem más molnárhoz szelhüdjenek, pártoljanak. Egy-egy őrlető évente legalább háromszor jött őrletővel. Kora tavaszon, nyár elején, és végül mielőtt a malmokat kivették volna a vízből. Nemegyszer nagyobb megrendelő számára, mint például a katonaság számára végzett őrletésnél a lakosság részére nem őrlettek. Ilyenkor azokat kitiltották a malomfaluból, nehogy visszaélésre adjon okot a két fél egymásmellettisége. Ha valaki molnár akart lenni, kislegényként kezdte. Két év után, de leginkább, ha már elbírta a zsákot, lehetett csak molnárlegény. A kislegény az inasi, a molnárlegény a segédi létrafoknak felelt meg. A molnár, ha még tulajdonjoga is volt a malomban, leginkább csak felügyelt, végezte a javítási munkákat, beszélgetett az őrletőkkel, fogadta az őröltetni szándékozókat, és persze kivette a vámot. A kislegény leszolgált két esztendeje után a legényi idő nem volt meghatározva. A mindenképpen kötelező három év után hiába szabadult fel valaki, molnár csak akkor lehetett belőle, ha valahol felfogadták, vagy akár nősüléssel, vagy a család révén malomhoz, malomrészhez juthatott. Leginkább megvárták, hogy leszolgálja a katonaidejét. A molnárok életéről, szokásaikról nem sokat tudunk. Csupán annyit, amit az öregek az emlékeikből előszede5. kép. Dudu megmaradt példánya (Drávapalkonya) 6. kép. Malomkő az istállóküszöb alatt (Drávapalkonya) gettek. Mint általában a vízen élő emberek, babonásabbak, hiszékenyebbek voltak, mint mások, mégis hiedelmeikről, babonáikról ma már alig tudunk valamit. A már említett Felsőbaranyai Egyházmegye 1824. április 6-8. között megtartott közgyűlésén nemcsak céhbeli problémák merültek fel, hanem szokásaikkal kapcsolatos sérelmek is. Felvetődött egyes hagyományos ceremóniák eltörlésének kérdése, ami fájdalmasan érintette a molnárokat. Sajnos ezeket a jegyzőkönyv nem részletezi. A molnárok emlékezetében a vízi járművek, malmok felépítésével kapcsolatos szokások maradtak meg, s ezek máig továbbéltek. Egyik ilyen szokás, hogy a hajó, a kerephajó oldalfalai a homloknál olyan oszlopszerű fához csatlakoztak, melynek felső vége, orra előrebukott. Ezt a hajlást fej alakra faragták, neve barát,