Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 5. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1989)

Tanulmányok - KOVÁCS SÁNDOR: Drávai malmok és molnárok a 19. században

nem lehetett mással hozatni, ezért a molnárnak el kellett menni a bányába. Egy molnár sem hozott követ a másiknak. Azt mindenki maga választotta ki magának. Vigyázott, nehogy rásózzanak a kőfejtők, kővágók repedtet, csorbát, túl keményet, vagy túl lágyat, mely nem tartotta a vágást, és elkopott idő előtt. Sok kő még két esztendeig sem tartott ki, a gazdája máris mehetett újabb kőért. A keménykő pedig a vágás után sok előőrlést kívánt mire annyira megkopott, hogy a mosott búzát is ráereszthették, őrlés közben a kő is őrlődött. A puha, a vörös, vagy a barna színű kövön őrölt lisztben a napon kicsillogott a kőről levált kvarcpor. „Nem használ esztendeig, mint a puhakű", szokták mondogatni. Leginkább a tiszta, hamuszürke színű követ szerették a molnárok, mert az nem volt se puha, se nagyon kemény. Kőért Pécs mellé, Kővágószőllősre jártak, ahol mindenki maga választhatta ki azt a követ, ami neki a legjobban megtetszett, és vélte, hogy megfelel. Kővágószőllősön több malomkő fajtát is fejtettek, és kinagyolt, félkész köveket lehetett vásárolni. A kővágók, kőfejtők úgy alakították ki a követ, ahogyan a vásárló kívánta. Ha mentek a molnárok, nem kellett sokat várakozniok. A közepére még azon helyben kivágatták a lyukat, nehogy otthon a nem szakszerű vésés alatt elrepesszék. Ha törik, reped, törjön, repedjen még a bányában. Az alsókőhöz mindjárt megvették a rászabott felsőkövet is. A finomítást, a pontos igazítást aztán már otthon a molnárok, ki-ki magának végezte el. Aki jó kőre talált, annak 4-5 évig nem volt gondja, hogy kő után nézzen. Egyes drávapalkonyai házaknál az istálló, a kút előtt, egyéb helyeken szétszórva még ma is vannak lecserélt, eltörött malomkövek, kőmaradékok lerakva. A malomkövek még eltörés után sem kerültek szemétre. 1796-ban pl. Drávapalkonyán a törött malomköveket a templomban használják fel a küszöb előtt. A malmokat, ha pünkösd jött, vagy elfogyott az őröltetnivaló, leállították. Ilyenkor a hajtás elé a hajtás hosszúságának megfelelő, széles deszkapallót eresztettek a vízbe, hogy a lapickadeszkákra ne törjön erős vízsodor, aztán két végét felkötötték a malomhajókra. A pallót rekesztésnek nevezték. Ezután a küllők közé nyomórúd hosszúságú fát tettek, ami végleg leállította a hajtás mozgását. A rekesztés a hajtás előtt mintegy másfél méterre állt, és csak annyira ért a vízbe, amilyen mélyen járt a hajtás. A hajtás forgása a víz sodrásától függött. Ha erős volt a víz sodrása, akkor a hajtás néha kalimpált, a malom meg „úgy ingott, mint a járószekér". Ekkor a korongot a szélesebb körre állították, hogy így lassítsák a malomkő forgását. Régebben a korongot cserélték, és azzal szabályozták a forgás gyorsaságát. Az őrlemény fogyását egy, a garatba helyezett fadarab csattogása jelezte, de később, a múlt század végén már csengőt tettek a garatra, ami a járás gyorsulásával megszólalt. „Ébredj legény, üres a garat", csengetett a csengő. A malmokba a partról támasztpallón, támasztott lehetett bejutni, ezt nevezték járókának is. A bejárás mellett a malom parttól való kitámasztását is szolgálta. Legtöbbször csak egy gömbfa volt, az egyik oldalán megfaragva, karfa, kapaszkodó nélkül. „Aki nem mer bejönni, maradjon kívül" - mondták a molnárok. Az igazság azonban az, hogy a vállra vett zsák alatt az ember teste kissé elhajlik, és a karfa akadályozta a bejárást. Ha mégis volt karfa, távolabb helyezkedett el a padlótól, hogy ne akadályozza a zsákolást. A belső malomhoz csak ladikon lehetett bejutni. Ezért minden malomhoz külön ladikot tartottak. Néha kettőt is, hogy amikor a gazda átment a másik partra, a legény szabadon dolgozhasson. Ugyanis a molnárok nemegyszer néhány zsák őrölnivalót a túlsó parton lévő malmokba is átvittek, ha az övékében sok volt az őrölnivaló. A malomházban egy sarokban vályoggal, téglával elkerített padika volt, ami fölött, ha odakinn rossz idő kerekedett, egy láncra akasztott üstben főzni lehetett. Néha a fűtést is szolgálta. A láng fölött egy falból kilógó sárzás őrködött, nehogy a láng a nyílt sástetőbe belekaphasson. De ilyenkor itt sült az elmaradhatatlan molnárpogácsa^ is. TAKÁTS szerint a pogácsázás már a régi időkben'^ bevett szokásnak számított. Nem annyira a molnárok kedvére, inkább az őröltetők idejének kitöltésére. Nyáron, esténként, végig a parton fellángoltak a tüzek. Részben a szúnyoginvázió távoltartására, részben a molnárpogácsa sütésének ceremóniájához. A parton végig eltörött malomkövek feküdtek, amelyeket hükü

iJ gyanánt használtak a molnárok. Ezekre tüzet raktak, és amikor jól átforrósodott, lekotorták róla a parazsat, és az addigra megkelt molnárpogácsa-tésztát rátették. A pogácsa tetejét beirdalták, majd puplikával

ls letakarták, a puplikára pedig visszaterítették a hükü parazsát. A pogácsához való lisztet a még vámolatlan lisztből vették. Míg sült a pogácsa, a molnárok és az őröltetők a parton beszélgettek, pipáltak, bírálták a magas politikát és iddogáltak az őröltető által hozott borocskából. Amikor minden elcsendesedett, a puplikát bevitték a malomba, a hükü pedig éjszakára is a helyén maradt. A malomház egyik sarkában fekhé volt a pihenő molnár számára. A szalmán pokróc, takarónak szűrféle anyagból készült lazsnak. Az ágy fölött egy szegen tarisznya függött. A rendes molnárnak bőrtarisznyája volt, de nagyon soknak csak egy vászoncukája. Benne kés, fakanál, sótartó, szakajtóruhában kenyér, maradék molnárpogácsa, szalonna. Egy másik szögön szalonna-, halsütéshez való serpenyő. Az ágy végében budzsi™ naponta telehozva friss kúti vízzel. A falakon egy-egy lyuk a kitekintéshez, amire ősszel már hájsikért tettek, hogy óvják a malmot a huzattól, hidegebb levegőtől. Az ajtó mellett fejsze, szekerce, néhány kovácsolt szeg, fűrész, ásó, vermelő, kapa. Kevés, egyszerű szerszámok, de aki tudott velük bánni, annak elég minden munkához, ami egy malomnál akadhatott. A dudusmalmok korában még alig lehetett lánchoz, vasmacskához hozzájutni. Ezért ezeket más, népi módszerrel készített eszközökkel kellett pótolni. A láncot vesszőből font alaccsággal, a vasmacskát ugyancsak vesszőből készült cektével. Az alaccság egy hosszú, veszszőből font kötél a lánc helyett, míg a cekte ugyancsak vesszőből készített nagyméretű földdel töltött kosár a vasmacska helyett, amit leeresztettek a vízfenékre. A hozzájuk való vessző az előző években hagyott fövenyeken milliószám nőtt fel, és egyúttal lekötötte a Dráva iszapját, homokját is. A két és fél méter hosszúra nőtt fűzvessző e célokra éppen megfelelő volt. Amikor még nem volt lánc, több szál vesszőt, akár a kosárkötő a kosárfület, megtekerték és egybefonták. Ez volt az alaccság. TAKÁTS Sándor a már említett könyvében