Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 5. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1989)

Tanulmányok - KOVÁCS SÁNDOR: Drávai malmok és molnárok a 19. században

szintén azt mondja, hogy a molnárok a XVIII. század végéig nem ismerték a vasláncot és a vasmacskát. Helyettük vesszőt használtak,

20 „. . . molnáraink hatalmas kast kötöttek s azt kővel és földdel megtöltvén a vízbe bocsátották, aztán ehhez a kétszáz mázsánál is nehezebb kashoz kötötték a malom czőjtjit". Aztán írja még tovább: „Az efféle óriási kasok és czőjtök akadályozták a hajózást. Hiszen találkozunk olyan czőjtökkel, amiknek 58 öl volt a hosszúsága! Ezért Mária Terézia 1772-ben eltiltotta a czőjtök és malomszegek használatát és kötelezte a molnárokat, hogy vasmacskát és vasláncot használjanak. Ez ellen a magyar molnárok tiltakoztak."

21 Most pedig nézzük közelebbről, hogy mi is az a cekte, vagy mint TAKÁTS mondja, a kas. TAKÁTS az ormánsági, közelebbről a palkonyai szokástól eltérően írja az elnevezéseket. Ugyanis az alaccságot, ami a láncot helyettesíti, hívja czőjtnek, a cektét pedig kosárnak, kasnak. Palkonyán a cekte és az alaccság készítése és alkalmazása a következőképpen történt. A cekte tavaszi vízbeeresztése a molnárélet kezdetét jelentette. Ez kollektív munka volt, és a molnárság amolyan ünnepélyes megmozdulása. A cekte, vagy mint hivatalosan mondták, kas, a kosár mintegy 3 m hosszú, 2 m széles, 1,20 m magas, mintegy 7-10 m

3 terjedelmű vesszőből font kosár, melyet a molnárlegények otthon már a tél folyamán megkötöttek. Felső széle kissé befelé hajlott. Közepébe 15-20 cm vastag tölgyfa rudat tettek. Ehhez erősítették, fonták az alaccságot. Tavasszal, amikor a dudukat kihúzták a hegyzökből a nagy vízre a malomhelyre, két dudut gerendákkal egymás mellé erősítettek, majd a cektekosarat a két dudu között az oldalaira erősített vesszőkötelekkel a víz fölé kikötötték. Ekkor kezdődhetett az ünnepélyes cektetöltés. Kivonult az egész molnárcsalád, a rokonság, de ha több gazdáé volt a malom, vagy arra a cektére más is kötött malmot, egymásnak segítettek. Lányok, asszonyok ásóval-kapával vágták a legelőn a gyöptéglákat, majd a fejükön févóra

22 tett kosárban, teknőben hordták a cektébe és beletaposták. Amikor a föld érte a kosárból a két végén kiálló tölgykarót, elkezdték a tölgyre ráfonni az alaccságokat, melyekből egy malomhoz három is kellett, és addig fonták, míg elég hosszú lett. Mint TAKÁTS írja, még néha 59 ölnyire is, de mindenképpen olyanra, hogy elérhessék vele az őrhajót, a malom legtávolibb hajóját, a másik szálakkal pedig a malomhajó gerendáit. Ha több malmot kötöttek egy cektére, nagyobb kosár kellett és több szál alaccság. Amikor megtelt a cekte, néhány molnárlegény széles pofájú fejszével, plankáccsaP a kézben, körülfogta a cektét tartó köteleket, és egyetlen pillanatban, egyetlen csapással elvágták valamennyit. A cekte minden részének egyformán kellett leülni a vízfenékre. Ha valaki elkésett, vagy nem tudta egyetlen vágással elvágni a cektét tartó kötelet, a súlyos cekte megbillent, oldalára dőlt, de megtörtént, hogy felfordult. Ha pedig nem volt „egyenesben", az alaccság hosszát ehhez kellett igazítani, vagy néha új cektét ereszteni. Egy ilyen cektére egyszerre, egymás mögé, a víz közepe felé sokszor két, sőt még három malmot is kötöttek. Ez a többsoros rendszer főleg Eszéknél volt gyakori, ahol három sorban háromszáz malom is állt cektéken. Az uralkodói tilalomnak tulajdonképpen az volt az alapja, hogy az egyszer leeresztett cektét többé nem lehetett a vízből kivenni. Végleg a fenéken maradtak, és mivel már az első évben belepte a föveny, az iszap, néhány év múlva összefüggő zátony keletkezett, és a zátonyok megbontották a partszél vonalát, amin a közlekedő hajók nemegyszer felültek, zátonyra futottak. Ezek a zátonyok minden nagyobb áradáskor megnőttek és újabb, más irányba terelték a Dráva folyását, sodrát. A folyó új medret vágott magának, és a hajósoknak is új útvonalat kellett választani. Ebből aztán olyan problémák keletkeztek, melyeket mind a molnárok rovására írtak. A királyi rendeletet követően a cekták megtiltására a megyék is megtették a maguk intézkedéseit. Végül a vizek akkori tulajdonosai is kénytelenek voltak egyet előrelépni. így 1839-ben Palkonyánál a siklósi Batthyány-uraság is megtiltotta használatukat. Ebbe azonban a molnárok nem törődtek bele. Tiltakoztak a rendeletek ellen. Elvégre a rendeletek még nem biztosítottak sem láncot, sem vasmacskát. A harc éleződése során végül is a palkonyai molnárok úgy határoztak, hogy amennyiben a földesúr tovább ragaszkodna a cekték eltörléséhez, az egész malomfalut áttelepítik a báró Pandau-birtokhoz tartozó Dráva-szakaszra. Erre a megyei hatóságok a földesúr és a palkonyai molnárok közötti vitában a molnároknak „egy év és egy napi" haladékot adtak, hogy a cektéket vasmacskára, az alaccságot pedig láncra cserélhessék. Az „uraság" e kompromisszumos egyezség nyomán megtarthatta az évi 270-280 forintnyi, molnároktól származó jövedelmét.

24 A határidő rég lejárt már, de a cekték maradtak úgy, mint azelőtt, csupán az alaccság változott a végére láncos megoldássá. Az utolsó cektesüllyesztések ideje az egykori résztvevők elbeszélése szerint az 1880-as évekre tehető. Az utolsó, még megfont, de már le nem eresztett cektét Palkonyán egy ház kamrájában kisározottan gabonatárolásra használták, majd 1975 tájára úgy elszuvasodott, hogy kénytelenek voltak kidobni és elégetni.

25 Az őrletéshez a jó vizet mesterség volt kiválasztani. Ezért, ha új helyet választottak a malmoknak, több molnár is jelen volt a „szertartásnál". A Drávát az ország egyik leggyorsabb folyású vizének tartják, aminek következtében gyakran változott a sodrása is, főleg, ha egy-egy nagyobb áradás szaladt le a vízgyűjtőben. Az őrletéshez a víznek sodrása, sebessége volt az irányadó. Ne legyen az túl sebes, de lassú sem, inkább mély víz, mint hosszan elnyúló sekélyes partszél. Úgy volt jó, ha a partnál a víz medre hirtelen elmélyült. Rövidebb kötelekre, rövidebb támasztra volt szükség, és a meredekebb part nagyobb áradásokat is elbírt anélkül, hogy a malom helyén változtatni kellett volna. A meredek part persze csak alig másfél-két méteres hirtelen partot jelentett. A víz kiválasztását egy madzagra függesztett, finakra kötött súllyal végezték, amit beengedtek a vízbe. De jó volt a kapinyára kötött súly is. A finakra vagy kapinyára gyakorolt víznyomás mutatta a víz erejét. Ha a víz sodra elnyomta a súlyra kötött finakot és mélysége is volt akkora, hogy a legnagyobb apálykor sem kerülhetett a malom szárazra, akkor a vizet jónak tartották. Jó víz a part mellett egyvégtében alig akadt 4-500 méter hosszúságban. Molnárcéhre az öregek nem emlékeztek, csupán a régmúltból hallottak róla néhány dolgot. Valószínű, hogy a jobbágyfelszabadítás idején oszlott fel, de hogy korábban működött, bizonyos feljegyzések is mutatják.