Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 5. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1989)

Tanulmányok - ZENTAI TÜNDE: Falanyag és falszerkezet a Dél-Dunántúl népi építészetében

falazás. Ez utóbbinál nagyobb hangsúlyt kap az alapok előkészítése és a megfelelő föld kiválasztása. A sárközi őcsényben egy múlt század első felében épült módosabb ház alapjainak föltárásakor azt tapasztaltuk, hogy a hátsó főfal alapja 130 cm mélyen kezdődött, ezen 70-80 centiméternyi mórágyi terméskőalap volt, rajta egy sor tégla, majd 45-50 cm döngölt föld. 173 A Sárközben híre­sek voltak a decsi faltömők. Tőlük tanulta a vertfalkészí­tés tudományát Ódor Sándor is. ö a következőképpen mondta el a faldöngölés munkafolyamatát. 174 Tervrajz alapján kijelölték a falak helyét. Kiásták az alapot a kemény altalajig, majd a földet visszadöngölték. Ezután leállították két sorban, hozzávetőleg méterenként a sza­rufákat, és fölső végüket kötéllel egymáshoz erősítet­ték. Elhelyezték közéjük a deszkákat, és kezdték bela­pátolni a földet, amit általában a kertből termeltek ki. A fekete színföldet agyaggal keverték, az így nyert szürke föld volt igazán alkalmas. Semmit nem adtak hozzá. Csak ha rendkívüli volt a szárazság, akkor per­metezték meg egy kevés vízzel a deszkák között. A tö­mést nyolcan-tízen végezték, először nagyobb, majd ki­sebb négyszögletes bunkóval. A hátsó főfalon kezdték, az egyik sarkot mindig befogták. Egy falrészt teljes ma­gasságig elkészítettek, végeit lépcsősen hagyták. A kö­vetkező falszakasznál a lépcsőket az egyes rétegeknél levágták, hogy ne száraz falvéghez tömjenek. A falakat gerendákkal összefogták. Szarufa vastagságú, négyzetes keresztmetszetű akácfából a sarkokra L alakú, a közfa­lak csatlakozásához T alakú, 1-2 méteres szárú kapcso­kat készítettek. Ezeket vízszintesen a fal közepébe he­lyezték 3 magasságban, szűken méterenként. A nyílá­sok helyét nem hagyták ki, csak tetejüknél betették a gerenda áthidalásokat, végeit egy-egy téglával alápár­názva. Az áthidalásra rátömtek. Az ablakok és ajtók helyét utólag, a tető fölrakása után, mintegy három hét múlva vágták ki csákánnyal és fejszével. A 20. század közepére általában a vert falakat is téglával vagy beton­nal alapozták. A falnak a leírt vasalásszerű gerendákkal való szilárdítása századfordulói újítás lehet, a Dél-Du­nántúlon eddig nem jegyezték föl. őcsényben és Deesen az I. világháború után már általános lehetett. A faltömő nem is hitte el, hogy enélkül is lehet vert falat készíteni, pedig őcsényben a múlt század közepén a vert falú há­zakban még nem volt ilyen merevítés. 175 A nyers földből, növényi anyagok nélkül vert fal sok­kal gyorsabban készül, ezért fölénybe kerül az apróléko­sabb, rétegenként adalékkal kevert megoldásokkal szemben. Ahol a talaj minősége lehetővé teszi, a múlt század második felétől ezt részesítik előnyben. Még fej­lettebb technológia a 20. század eleji szakkönyvek által is ajánlott ládás vagy kalodás módszer. 176 Ugyanis nem szükséges tartóoszlopokat a földbe ásni. Elég két szál 4-6 méter hosszú, 30-40 cm széles, 2,7-5 cm vastag gya­lult deszka, amit méterenként fahevederek erősítenek, a hevedereket alul farudak - utóbb vaspálcák -, fölül feszítőfák tartják. A fölállított ládába földnedves, kissé agyagos földet lapátolnak, majd ledöngölik. A láda há­rom réteg döngölt földdel telik meg. Akkor szétszerelik, és újra a fal tetejére helyezik úgy, hogy a deszkák alja takarja a fal szélét. A kalodaszögek helyén lyukak ma­radnak a falban, melyeket utólag besároznak. Ezt a ka­lodás módszert kevés kivételtől eltekintve, a Dél-Du­nántúlon főleg azokon a tájakon találjuk, ahol a faépít­kezés sokáig fönnmaradt. így Dél-Zalában, Zala és So­mogy déli határán 177 és a Zselicségben. 178 A földfalú házak területén a Mecsek északkeleti lejtő­jéről, a tolnai Völgységből Aparhantról, és a sárközi decsi szőlőhegyről ismerjük még a kalodás falat. Ezek azonban „gyúrt sár"-ból készültek, ezért a sárfalak kö­zött foglalkoztunk velük, akárcsak az oszlopokkal tá­masztott deszkák közé rakott sárfallal. Mindkét megol­dással a Dél-Dunántúl keleti felében találkozunk. Felte­hetőleg a vert és a sárfal egymásra hatásának eredmé­nyei. Ez a hatás mindkét irányból történhetett. Kézen­fekvőbbnek tűnik az a fejlődésmenet, hogy a sárfal adoptálta a vert fal zsaluzatát, de nem zárhatjuk ki an­nak a lehetőségét sem, hogy a vert fal a deszkák közé rakott sárfalból fejlődött ki. Ennek a kérdésnek a meg­válaszolásához még nem tudunk eleget. Az ilyen vertfal­kellékekkel készített sárfalak ideje 1880 körül elmúlt, a tömött fal virágkorában. A vályog A vert fallal szinte egy időben jelentkezik a vályog, s egymás pályáját nemegyszer keresztezik. A vályogfal magyarországi elterjedését a szakirodalom a 18., pa­raszti használatban még inkább a 19. századra teszi. Nyelvészeti emlékei igen szegényesek. Első említését 1693-ból jegyzik, vályog-sár jelentéssel, majd a 18. szá­zad végén több helyen szerepel égetetlen tégla értelem­ben. 179 Dél-dunántúli történetéről ennél több adatot ta­lálunk. A Tolna megyei Ete föltárása során 16-17. szá­zadi, vályogból rakott tűzhely- és kemencepadkák ke­rültek felszínre. 180 Tolna megyében Simontornyán 1725. szeptember 24-én a generális kongregáció már olyan ha­tározatot hoz, „ . . . hogy mindenütt - de főleg az újon­nan betelepítésre kerülő községekben - a házépítők égetetlen téglából (amit közönségesen mórnak vagy vá­lioghnak hívnak) . . . tartoznak hajlékaikat megépíte­ni". 181 Az 1730-as évekből Bél Mátyás a Tolna megyei németekről írja, hogy: „Az itt szokásosnál különb háza­kat építenek, sárból téglát készítve, amelyeket a napon megkeményítenek . . .", a megyei vezetőség Bélnek ezt a megállapítását azzal korrigálja, hogy a magyarok is használtak ilyen házakat, még mielőtt a németek ezt a vidéket látták volna. 182 Mindemellett meg kell jegyez­nünk, hogy a 18. század első feléből származó, vályogfalú épületre vonatkozó konkrét leírások uradalmi épületek­ről szólnak. Az 1747-ből ránk maradt sellyei Batthyány­uradalom összeírása Sellyéről és Kisasszonyfáról két olyan kisebb urasági és tiszti lakóépületről számol be, amely „talpfára vállyok téglábul épütetett", s ekkor már mindegyik roskadt volt. 183 Az 1770-es években már na­gyobb betekintésünk van a kisebb mezővárosok lakossá­gának házaiba is. Az 1774-es mohácsi tűzvészben leégett 44 ház közül négy vályogfalú, 9 pedig vályogkonyhával vagy -kamrával rendelkező sövényépület volt. 184 1777­ben Siklóson Hortner József pintérmester háza (két szoba-konyha-műhely-hordószín-istálló-kamra) kőfun­damentumra épült, és „ . . . dereka pedig vállogbul meg rakatott". 185 Ez idő tájt Tolnában és Baranyában a kicsiny, paraszti módra épült tanítói lakoknak is számot­tevő hányada vályog. 1777-ben a Tolna megyei Cons­eriptio Ludimagistrorum 108 iskolájából 51 földfalú,

Next

/
Thumbnails
Contents