Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 5. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1989)

Tanulmányok - KOVÁCS SÁNDOR: Drávai malmok és molnárok a 19. században

gabona őrlésével iparszerűen foglalkozó személy.

2 Viszont TAKÁTS Sándor Rajzok a török világból c. könyvében így ír: „Ki sejti, hogy egykoron a molnár igazán nem őrléssel, hanem malomépítéssel foglalkozott?" Majd néhány mondat után folytatja: „A régi írott emlékek szerint a magyar molnárnak első és fő foglalkozása a malomépítés volt." A molnárok építő tevékenységére Drávapalkonyán is emlékeztek. Arra a kérdésre, hogy kik építették a drávai malmokat, a molnárok mindig azt a választ adták, hogy mi magunk. „Mi fúró-faragó emberek is voltunk, aki meg nem volt az, annak mi csináltuk." A munkában a molnár helyettese a molnárlegény volt. Az akkori legény a mai fogalommal segédnek, a kislegény másutt az inasnak felelt meg. Most pedig nézzük, milyen is volt a malomfalu? A régiek szerint az idők folyamán a határ menti partszélen több helyen volt malomfalu. A legutolsó helye, - de már csak tízegynéhány malom részére - ma Drávaszabolcsnál a Dráván átívelő híd fölött alig egy kilométernyire volt. A legutolsó malom a Tarr Lajos-Richter Konrádféle 1932-ben került ki a vízből, de ez már kerepes* zsindelytetővel ellátott, selyemszitával dolgozó malom volt. ami az akkori idők legszebb lisztjét őrölte, mint a gőzmalmok. Ez előtti malomfaluhely a múlt század utolsó harmadában, fölötte, a mostani kenderáztató tó felső végénél, a Ravicza-Satyoricza mezőrészek találkozásánál, a Veszszős lénia végében állt. Ekkor még a mostani RaviczaSatyoricza mezőrészeket átszelve folyt a Dráva fő ága. Közte és a mai híd között helyezkedett el a mindenkori Páli-Rév-átkelőhely. Ugyancsak ezen a részen állt az egykori tutajosok, folyócosok* sajkások kirakodó, kikötő helye a nagy depó. A régiek a nagy malomfalu helyének ezt, a Vesszős sarkán lévőt tartották. Feljebb, a folyással szemben, a hobogyi mezőrészen volt a még ennél is régibb, az 1840-es évek előtti malomtelepülés, ami a drávai átvágások után átkerült a horvátországi területre. A vesszősi a kissé fennsíkszerű partszélen, a taposóúton* kívül, egész sor apró, fehérre meszelt kunyhók előtt állt. A kunyhók közül magasan kiemelkedett a kezdetben még sásfödeles, de az utolsó időkben már náddal födött Szániel-csárda. Nagy, egyhelyiséges termében, míg elkészült a gabonájuk, az őrletők napokig is várakozhattak. Magas, plafon nélküli tetejének közepén nyílás vezette ki az eltávozó füstöt és a rossz levegőt. Kívül az épületet falhoz épített fészer vette körül. A benne körbefutó jászolhoz lovakat köthettek. A faruk kifelé állt az udvarra. Hátrább, a kerítetlen udvaron a Horvátországba átjáró makkoltató kanászok kondáinak aklai foglaltak helyet. Ilyen aklok voltak akkoriban a környék majd minden kocsmájának udvarán, kertjében, ahová a kanászok, amíg átkelhettek a Dráván, bezárták disznaikat. Bent a „rekesztettfalú"'" épületben kora tavasztól késő őszig sütött-főzött. italt mért, kiszolgált az egész Szániel család. A kívül-belül sározott falakat minden tavasszal fehérre meszelték. Az épület előtt asztal helyett 80-90 cm-re csonkolt, fűrészelt rönkmaradványok. A malomfalu elnevezést minden bizonnyal a parton épült /a/Ajy/7Ó-rengeteg és a vízen úszó malmok együttesen alkották. A malomfalut: a kunyhókat, a dudusmalmokat, a Szániel-kocsmát a falu öregjei még a századunk ötvenes éveiben is emlegették. Voltak, akik csak látták, de még akadtak olyanok, akik mint kislegényként dolgoztak is bennük. Mára csak a kocsma kútja, mint itatókút őrzi ma is emlékét és persze egész sor tégla- és kőhulladék. Mit is jelent az a szó, hogy dudu? Kelet-Ormánságban dudu, Szaporcán buduc, még beljebb az Ormánságban bodony.

1 Mindhárom voltaképpen nem más, mint kivájt fatörzs. írásos emléke Szaporcán az egyházi jegyzőkönyvekben már 1809-ben megjelenik: „Buduc vétele az uraságtól." 1840. január 5-én a falusiak kölcsönkérték a prédikátor nagy kötelét, hogy azon húzzák be a nagy kútbuducot, mely a teher alatt elszakadt. A dudu, a buduc, a bodony, mint kivájt fatörzs a szaporcai iratokban hol, mint malomhajó, hol, mint kútbélcs fordul elő. Anyagára nézve az iratokban mindig tölgy, de a drávapalkonyai házaknál puhafából készültekkel találkozunk. Szaporcán a prédikátor a fajárandósága fejében 1840-ben keményfát kér híveitől és kiköti, hogy abban se podvás tölgy, se vén, hajónak való tölgy ne legyen". E kijelentés mutatja, hogy akkor még, az 1840-es években a Dráva mentén bővében voltak a tölgyeseknek, de tíz esztendő múltán a tölgyerdők anynyira megfogyatkoztak, hogy a téglaégetőkhöz a téglások a cserépégetéshez szükséges keményfát Horvátországból hozatták. E hirtelen és nagy erdőfogyatkozást az elkezdett erdőégetések hozták magukkal. Ugyanis a fahamuból hamuzsírt főztek és hajórakomány számra vitték el a kereskedők.

8 Drávapalkonyán és végig a Dráva mellett a kiásott kutakba a fosóhomok talajba kútbuducot, kútdudut, bodonyt kellett elhelyezni, hogy a kutakat megvédjék a homokösszefolyás ellen. Ilyen tölgyből készült duduk képezték a dudusmalmok hajóit is. Mint a szaporcaiak írták: a malomhajót is. A malom két fő részből állt: malomházból és a hajtásból. A malomházban volt az őrlőszerkezet, mely a parthoz közelebbi dudun álló gerendákon helyezkedett el. A hajtás tengelye, a hajtástengő egyik vége a malomházban, a másik a víz közepe felé eső hajóba épített tuskóra feküdt. A hajtás belső, a víz felé eső hajóját (nemegyszer kettő is volt) őrhajónak nevezték. A dudusmalmok házát még sás födte, amit ősszel, amikor kivették a malmot a folyóból, a házfallal együtt belelöktek a vízbe. Tavasszal aztán újra készítették. A fal rekesztésből állt és inkább a szél, mint valami más ellen, oldalát besározták, sőt még ki is meszelték, ősszel a beteleltetéskor a hajókat, a malom vázát, a hajtást, az őrlőrészt a malomkövekkel együtt bevontatták egy Dráva-hegy zökbe," ahol az őrlőrészt, a malomköveket kirakták a partra, míg a duduk és a hajtás a sekély vízben maradtak. A hajtás vízbe érő deszkái a jég alatt nemegyszer összetörtek, de tavaszonként felújították. A malomkövet a parton a közepén lévő lyukjába dugott karóval feltámasztották, felcönkölték. így a kőnek csak egy kis éle érte a földet. A jó gazda télre még sással le is takarta. A part menti hajókon gerendákhoz rögzítve állt a malomház, benne a malomkövet és a hajtástengely belső végét tartó tuskó, amit lehetőleg zsumaros

w nyárfából faragtak. A gerendákat a dudukhoz erősítették és ezekhez kötötték az alaccságok végeit. A malomtengely egy olyan hosszú, egyenes sudarú tölgyből készült, melyen nem lehetett ág, ágkezdemény. A malomtengelyért az uraság erdészei mindig sokat kértek, mivel annak kivágásakor másik fákat is kivágtak, nehogy dőléskor rajtuk ez fennakadjon. A tengelynek