Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 5. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1989)

Tanulmányok - PÁLL ISTVÁN: Tüzelőberendezések a Sóstói Múzeumfaluban

Páll István TÜZELŐBERENDEZÉSEK A SÓSTÓI MÚZEUMFALUBAN BÁTKY Zsigmond kutatásai óta a magyar lakóházak táji típusainak megállapításánál az egyik legfontosabb alapelv az épületekben lévő tüzelőberendezések vizsgálata. A népi építészettel foglalkozó kutatók egy része ezenkívül még más elemeket is figyelembe véve tágította a típusok pontosabb meghatározásához szükséges ismérvek körét (pl. a helyiségek kialakulásának egymásutánisága, a bejárati ajtók elhelyezkedése, a kemence helye, formája stb.), de továbbra is alapvető kritérium maradt a tüzelőberendezések mibenléte. A mai Északkelet-Magyarország területe sem a BÁTKY-féle, sem pedig az azt részben módosító BARABÁS Jenő vagy BALASSA M. Iván által meghatározott házterületekbe nem sorolható be tisztán. Már TÓTH János felvetette annak a lehetőségét, hogy itt talán egy hatodik, önálló északkeleti háztípus megállapítására is lehetőség lenne,

1 BARABÁS Jenő pedig a mai Szabolcs-Szatmárt úgy jellemezte, hogy az a tüzelőberendezések „hibridizációjának éppoly klasszikus területe, mint Erdély és Moldva északi sávja, ahol a nyílt és zárt tüzelő területe találkozott, s igen változatos, keverék formák jöttek létre".

2 Ezen átmenetinek tartott területen megtalálható az alföldi háztípusra jellemző kívülfűtős boglyakemence éppúgy (főképpen a Nyírségben), mint a BÁTKY után erdélyinek nevezett házterület jellegzetes nyílt tüzelőtípusa, a kandalló (főleg Szatmárban). Külön érdekessége a tájnak, hogy e két tüzelőtípus már a XVIII. században is kimutathatóan egyazon helyiségen belül is létezett

3 (a kemence mellé gyakran kandallót is építettek), így területünk átmenetet képez az imént említett háztípusok között. BARABÁS Jenő is felvetette annak a lehetőségét, hogy itt egy újabb házterülettel állunk szemben, melyet ő szamosi házterületnek nevezett el. Ennek csak nyugati csücske érinti a mai megyehatárokon belüli részt, míg az Észak-Tiszántúl nagyobbik hányada átmeneti területként jelenik meg térképén. Ezen világosan látható, hogy itt három házterület is érintkezik, minek következtében alaprajzi és tüzelőszerkezeti elemek keverednek egymással. Érződik itt az északi, az alföldi és a szamosi házterület hatása, korszakonként eltérő erővel.

4 E részben tisztán, részben keverék formában létezett tüzelőberendezések bemutatása nem kevés problémát okozott (és okoz ma is) a Sóstói Múzeumfaluba áttelepített lakóházak esetében. Ezt elsősorban az okozza, hogy az átszállításra kiszemelt épületekben az eredeti tüzelőberendezéseket mára nagyrészt már elbontották, így azok hagyományos típusait a múzeum főként rekonstrukcióban mutathatja be a közönségnek. Leginkább érvényes ez Szatmárra, ahol a szobabéli, eredetileg nyílt tüzelő hamarabb eltűnt, mint pl. a Nyírség pitvarból fűtött, a lakóhelyiségben teljesen füsttelen tüzelőberendezése; ez utóbbit (a kemencét) legtöbb esetben eredetiben tanulmányozhatjuk, és telepíthetjük át a múzeumfaluba. A fentiekben említett többféle tüzelőszerkezet átmentése a Sóstói Múzeumfalu legfontosabb céljai közé tartozik. A múzeum öt tájegységének lakóházaiban található tüzelők alkalmat adtak a különféle típusok bemutatására, s ezeken belül pedig még a társadalmi rétegződésre és az időbeli változásokra is figyelmet fordíthattunk. A legtöbbféle és legarchaikusabb tüzelőberendezések bemutatására a négy szatmári portán nyílt lehetőség. Szatmár - mint láttuk - BARABÁS Jenő szerint a szamosi házterület nyugati részéhez tartozott, s ennek megfelelően a szobában (a házban) a kandalló volt a fő tüzelőhely. Ennek füstjét a pitvarba vezették, és itt, a Szamos alsó folyása mentén ez a szabad kéménybe torkollott. Mivel a terület a kemencés házterülettel érintkezett, a kandalló mögött nemritkán kemencét is találtak. A pitvarban, a szabad kémény alatt gyakran állt alacsony, boglya formájú, számottevő padka nélküli kemence, ebben azonban nem főztek.

5 BALASSA M. Iván szerint épp ezek azok az ismérvek, melyek arra utalnak, hogy ez a terület nem kapcsolódott az Alföldön lezajlott fejlődési folyamathoz.

6 DÁM László a tüzelőberendezésekben beállt változások között a szobabéli kandalló pitvarba kerüléséről ír, s a kör alaprajzú sütőkemence ugyanide kerülését a múlt századra teszi.

7 A kandalló területünkön való megjelenését és elterjedését a kutatás még nem tisztázta megnyugtatóan: BÁTKY Zsigmond verziója szerint itt valamikor egy, az erdélyihez hasonló nyílt tűzhelyes ház volt az uralkodó forma, ahová a boglyakemence az Alföld más területeiről nyomult be.

8 Ezzel szemben DÁM László azt az álláspontot képviseli, hogy az részben az erdélyi területtel való szoros kapcsolatok révén, részben a török hódoltság után Erdélyből betelepített lakosság útján honosodott meg, de a korábbi kemencés tüzelőt nem tudta kiszorítani, többnyire csak takaréktűzhelyként funkcionált, s századunk első felében végképp meg is szűnt a használata.

9 A kandallók a Tiszántúl északi részén is igen elterjedtek voltak - azzal a különbséggel, hogy itt nem önálló szobai tüzelőberendezésként működtek. BALOGH István a XVIII. század végéről közölt egy Szabolcs megyei, a kandallóban való „szüntelen" tüzelést tiltó rendszabályt, s a forrás még a kívülfűtős kemencék párhuzamos meglétéről is tartalmaz fontos információkat.

1

" A XIX. század közepi adatok szerint az egész területen kimutatható a kandallók és a kemencék egymás mellett, egyazon helyiségben való létezései;

11 ezeket a házakat BÁTKY kemencés-kandallós házaknak nevezte, de külön típusra nem következtetett e jelenségből.

12 Annak, hogy az itteni kandallók nem kályhacsempékből készített füstfogó-melegítő, hanem csupán vesszőből font,