Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 4. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1987)
Tanulmányok - GRÁFIK IMRE: A Szabadtéri Néprajzi Múzeum „alföldi mezőváros" tájegysége (A 18—19. századi alföldi mezővárosi fejlődés kérdéséhez)
menyeinek megfelelően formáltuk az újkori, 18—19. századi alföldi mezőváros tájegység telepítési tervét és berendezési elvét. I. Középkori előzmények Nincs lehetőségünk arra, hogy az Alföld földrajzi, település- és népességtörténeti, valamint társadalmi-, gazdasági és történeti fejlődését részletesen taglaljuk. Az előzményekre csupán vázlatosan azonban utalni kívánunk, egyrészt a kontinuitás, másrészt a változás és az alakulás jelentőségére irányítva a figyelmet. 2 Területünk és problematikánk — a 18—19. századi alföldi mezőváros értelmezése — szempontjából fontos szerepük volt a középkori előzményeknek. A 13-14. században, miként az egész országban, úgy az Alföldön is általános gazdasági fejlődés figyelhető meg. A termelési ágazatokban az állattartás mellett egyre jelentősebb a földművelés. Mindez a társadalom szerkezetében is változásokat eredményez, továbbá a rendezett, biztonságos településalakzatok kialakulásában is nyomon követhető. A 15. századot ennek megfelelően a településtörténeti kutatás elsősorban a már meglevő, s a korszak gazdasági erőitől lendületet kapó települések bővítésének, belső kiépülésének koraként tartja nyilván. A kedvező feltételekre reagáló települések várossá formálódásának, válásának kora ez, s a korszak jellemzője a középkori mezőváros kialakulása és virágzása. A középkori, alföldi mezővárosi fejlődés részletezésétől eltekintve, most csupán azokra a jelenségekre, erőkre hívjuk fel a figyelmet, melyek különösen a Tiszántúl vonatkozásában a török hódoltság korát átvészelve, majd felerősödve és kiegészülve a 18—19. század által felkínált lehetőségekkel létrehozták az Alföld „újkori mezővárosi" településformációit. Területünk, problematikánk és értelmezésünk szempontjából fontos a középkori és az újkori mezővárosi fejlődés megkülönböztetése, ill. a lehetséges egymásraépülés, vagy az új alapokon történő kifejlődés, valamint a kedvezőtlen körülmények miatti megtorpanás, stagnálás város- ill. településfejlődést befolyásoló erőinek feltárása. A történeti Magyarország középkori mezővárosainak a száma mintegy 800-ra tehető, melyből mai országterületünkre esik megközelítően 200 azaz a mezővárosok 30%-a. Ha azonban a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban képviselt nagytájat tekintjük, akkor az Alföld mintegy 50 településsel volt jelen a középkori mezővárosok sorában. E városok közül több elpusztult, de több olyan is akad, melyek egyes népi építészeti objektumokkal szerepelnek az újkori mezőváros múzeumi tájegységének telepítési tervében. így a 14—15. században az Alföld mezővárosi jogállású települései között találhatók : Berekböszörmény, Hódmezővásárhely, Makó, (Mező)Túr, (Kiskun)Halas, Baja, Cegléd, Kecskemét, (Nagy)Kőrös, (Duna)Pataj, (Hajdúböszörmény. Nem feledkezhetünk meg azonban arról, hogy a történeti irodalomban alapvetően jogi vonatkozásaiban és meghatározottságában tekintendők a felsorolt települések városnak. Ami településmód, különösképpen pedig építészeti, városképi szempontból e mezővárosokat illeti, többségük város jellege meglehetősen megkérdőjelezhető; „minden valóságos városiasságot nélkülöző falu" (MAKKAI László megfogalmazása) — képét mutatja. A fő kérdés tehát a Szabadtéri Néprajzi Múzeum szempontjából az; hogy az Alföld újkori mezővárosai (köztük az egykori középkori mezővárosokkal) milyen települési és építkezési (ezen belül pedig telek- és lakáshasználati, valamint lakásberendezési) megoldásokkal reagáltak sajátos városfejlődési lehetőségeikre. 1. Népességtörténeti és demográfiai szempontból már a 14. században megfigyelhető, hogy a mezővárosok a falvak egyre nagyobb népességét szívták magukba. Bár a középkori mezővárosok lakosságának száma nagy szélsőségek között ingadozott, a 15. században az össznépességet tekintve megnőtt a városlakók száma. A Tiszántúlon Szeged 7000 feletti lakosával a felső határt, Gyula 2500—3000 lakosával a középmezőnyt, Békés 800—1000 becsült lakosával az alsó határt képviselte. 2. A népesség növekedése a települések kiterjesztéséhez vezetett, mégpedig kettős vonatkozásban. Egyrészt a mezővárosok lakónegyedei tágultak új utcák nyitásával ill. a régiek meghosszabbításával, másrészt a település termelési övezete, határterülete is bővült. A települések kiterjedése azonban szerkezetileg és szervezetileg zártan körülhatárolható maradt. 3. A népesség és a termőterület növekedése kölcsönös viszonyban volt a termelési és értékesítési lehetőségekkel, pontosabban azok bővítésével. A középkor mezővárosi fejlődésében fontos szerepet kapott a piac, a vásártartás, valamint az ehhez kapcsolódó forgalmi adottság. A városhálózat kialakulását, s a városok fejlődését ekkor még nem akadályozta az értékesítési körzetek érintkezése ill. átfedése. 4. Bár középkori városaink döntő többségükben mezőgazdasági termelést folytattak, de a paraszti munka mellett szükségszerűen előrevitték a társadalmi munkamegosztás ügyét is. A növekvő mezővárosi termelés hatására a parasztság megnagyobbodott szükségletei erősödő kézműipart hoztak létre ill. tartottak fenn. Noha nem jellemző, de talán nem is véletlen, hogy a szürkeposzíót készítő debreceni takácsok 1395. évi céhlevele az elsők egyike az országban. 5. A felvázolt körülmények hatására a középkori mezővárosi lakosságból — a feudális kötöttségek ellenére is — jelentős méretű, paraszti eredetű ún. paraszt-polgár réteg fejlődött ki, mely életmódban ill. életformában egyaránt újszerű jelenségekhez vezetett. Gondolunk itt elsősorban a népesség foglalkozásváltozásának megjelenésére, a pénzzel való adózás előtérbe kerülésére és bizonyos fogyasztási igények jelentkezésére. Az ekkor még nyugat-európai mértékkel is mérhető magyarországi, de azon belül az alföldi városfejlődés ígéretes folyamatát a történelem eseményei megakasztották. A török birodalom Közép-Európába való behatolása, az ország három részre szakadása, a politikai és gazdasági bizonytalanság két évszázadon keresztül megállította a fejlődést. A pangás, ill. a bizonyos övezetekben bekövetkezett regresszió, ha nem is azonos mértékben, de vonatkozott az ország egészére. Az azonban aligha vitatható, hogy e tekintetben az Alföld került — kivéve az ún. hászvárosokat — a leghátrányosabb helyzetbe. Ezért érdemel különösen nagy figyelmet az újkori kibontakozás ill. annak sajátos formája és módja, mely az újkori mezővárosban realizálódott.
