Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 4. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1987)

Tanulmányok - GRÁFIK IMRE: A Szabadtéri Néprajzi Múzeum „alföldi mezőváros" tájegysége (A 18—19. századi alföldi mezővárosi fejlődés kérdéséhez)

Gráfik Imre A SZABADTÉRI NÉPRAJZI MÚZEUM „ALFÖLDI MEZŐVÁROS" TÁJEGYSÉGE (A 18—19. századi alföldi mezővárosi fejlődés kérdéséhez) A Szabadtéri Néprajzi Múzeum legnagyobb tájegysége az Alföld két nagy vidékét, a Duna—Tisza közét és a Tiszántúl déli részét foglalja magába (a további északi területtel a felső-tiszavidéki kiállítás foglalkozik). Célja: képet adni a terület történeti és társadalmi-gazdasági fejlődéséről a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet korszakából, s felidézni a térség települési és építkezési, nemzetiségi és etnikai változatosságát. A két nagy tájnak, a fentiek vonatkozásában legteljesebb és legjellegzetesebb vonásait a 18—19. század folyamán kialakult alföldi mezőváros viseli magán. E települési formációt szemlélteti a múzeumi tájegység. Itt utalunk arra, hogy az alfölditől eltérő, s a szőlő ill. bor termékkultúrán alapuló városfejlődést önálló építménycsoport, a felföldi mezőváros tájegység mutatja be a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban. Az újkori, alföldi mezőváros fogalma alatt nem szűken vett jogtörténeti és nemcsak demográfiai meghatározottságú városfogalmat értünk, hanem földrajzi, történeti, társadalmi, gazdasági, kulturális és szociológiai értelemben egyaránt sajátos alakulású és fejlődési utat járó településeket.

1 E jellegzetesen közép-kelet-európai városfejlődés meghatározója a specializálódott mezőgazdasági árutermelés (hús-élőállat, gyapjú, bor, gabona-búza), általános jellemzője az abszolút és viszonylagos túlnépesedés (a magyar történelemben soha nem kerekedtek ennyire fölébe az agrárvárosok az ipari városoknak, mint éppen e korszakban), melyek együttesen hozták létre illetve alakították ki a települések külterjes formációit (tartozéktelepülések; ólas kertek, szőlős kertek, de különösképpen tanyák). Jellemzőik továbbá a fejlődést kisebb-nagyobb mértékben befolyásoló, de az említett alapvető tényezőknek alárendelt közigazgatási, kereskedelmi, ipari (főként élelmiszeripari), művelődési és szociális funkciók ellátása. A kifejtettek értelmében e körbe sorolandók a legkülönbözőbb nevekkel jelölt alföldi települések, mint a kertesváros, tanyás város, parasztváros, hajdúváros, vásárváros, kisváros, egyszóval mezőváros, továbbá éppen a felvázolt sajátos fejlődési útból következően egyes nagyközségek és az ún. óriásfalvak is. Ez utóbbiak egyrészt városias vonásokkal rendelkeztek, másrészt épületállományuk alkalmas volt az ún. nagymezővárosok falusias részeinek a Szabadtéri Néprajzi Múzeum telepítési tervében való dokumentálására. Annak a területi és társadalmi-gazdasági összefüggésnek kellett tehát megtalálni bemutatási lehetőségeit a Szabadtéri Néprajzi Múzeum keretei között, melyre mintegy kétszáz éves sajátos agrárfejlődés volt jellemző, s mely alapvetően meghatározta a társadalom polarizálódását. Ekkor alakult ki a mai Alföld földrajzi-táji arculata (árvízmentesítések, lecsapolások, folyamszabályozások), nemzeti-etnikai népessége (magyar, német, szerb, szlovák és román népességmozgás illetve telepítések), továbbá a lakosságnak a munkamegosztásban elfoglalt helye és vagyoni helyzete szerinti társadalmi-gazdasági megosztottsága, rétegezettsége. Az Alföld újkori, 18—19. századi mezővárosi fejlődése történeti képződmény, társadalmának életmódja, életformája változatos és sokszínű tablóját adja a magyar népi kultúrának, a hagyományos műveltségnek. Gyökerei több vonatkozásban visszanyúlnak a középkorba, kezdetét lényegében a török alföldi területekről történő kiűzésével veszi. A 18. század elején a Rákóczi-szabadságharc eseményei még korlátozzák az újjáéledés erőit. A fejlődés meghatározó tendenciái a 18—19. század folyamán — mondhatjuk, hogy területenként, s olykor településként is — több fázisban érvényesültek, a domináns korszak a XIX. század második felére, pontosabban utolsó harmadára esik. A tájegység múzeumi bemutatása is e korszakra összpontosít. A kutatások alapján úgy tűnik, hogy e jellegzetes fejlődésnek vannak olyan települési és építkezési következményei, melyek a szabadtéri néprajzi múzeumi lehetőségek között is demonstrálhatók. A telepítési terv ennek megfelelően egyaránt felidézi az Alföld újkori, 18—19. századi mezővárosi fejlődésében aktívan ható és/vagy passzívan meghúzódó, korábbi eredetű hatásokat, jelenségeket, valamint a konjunkturális fejlődés által kiváltott eredményeket, továbbá igyekszik érzékeltetni a megtorpanást, az alföldi mezőváros fejlődés korlátait. A vállalkozás — aligha vitatható — rendkívül összetett, igen bonyolult és múzeológiai szempontból egyaránt merész és nehéz. A kutatási előzmények meglehetősen szerények : egyrészt szétszórtak, töredékesek, egyenetlenek, másrészt a különböző tudományágak és azok eredményei oly kevéssé integráltak, hogy a munka során szinte egyidejűleg, párhuzamosan kell elvégezni a tudományos megalapozás és a gyakorlati, múzeológiai kivitelezés feladatát. Ezen túlmenően a szabadtéri néprajzi múzeum, mint a múzeológiai munka, kiállítási tevékenység sajátos területe részben tágítja, részben pedig szűkíti az interpretálás lehetőségeit. Már a bevezetőben kötelességünknek érezzük megemlíteni, hogy az előkészítő munkák során nagy segítséget kaptunk a tiszántúli területek múzeumainak munkatársaitól, a területen kutatásokat folytató néprajzszakos muzeológusoktól ill. néprajzkutatóktól. Átnéztük az Országos Műemléki Felügyelőség e térségre vonatkozó teljes felmérési dokumentációját. Hajdú-Bihar megye, Békés megye Csongrád megye és Szolnok megye tiszántúli területén mintegy 43 településen végeztünk helyszíni terepmunkát. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum követelményei szerint több mint 200 objektumról műszaki felmérést készítettünk. A Duna—Tisza közének több településén ugyancsak végeztünk tájékozódó terepkutatást. Összességében a terepmunka során szerzett információk és a tudományos kutatás elért eredményeinek ismeretében, s természetesen a Szabadtéri Néprajzi Múzeum követel-