Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 4. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1987)

Tanulmányok - GRÁFIK IMRE: A Szabadtéri Néprajzi Múzeum „alföldi mezőváros" tájegysége (A 18—19. századi alföldi mezővárosi fejlődés kérdéséhez)

azaz piacra szállító árutermelő lett, s gyakran a termelt felesleget kedvező feltételek mellett tudta értékesíteni. E folyamat eredményeként a lakosság minden korábbinál szélesebb rétege egyre nagyobb vásárlóerővel rendelkezett. A vásárlóerő lecsapódása főként olyan fogyasztási javak síkján történt, melyeknek előállítója a technikai-technológiai fejlődés kézműves, kisipari, háziipari alacsony szintjén falusi, mezővárosi réteg volt. E réteg szükségszerűen nőtt, de sokkal inkább decentralizálódott és differenciálódott, mintsem koncentrálódott. Az alföldi terület megkésett céhesedése e vonatkozásban is inkább akadálya volt a fejlődésnek.

20 Törvényszerűen e korszakra esik a céhes ipar bomlása, szétesése, amikor azonban a gyáripar kialakulása még éppen csak a kezdetén volt. Virágoztak tehát, a tájegységünkben is bemutatásra kerülő hagyományos mesterségek: a fazekas (Hódmezővásárhely), szűrszabó (Debrecen), kalapos (Szentes), csizmadia (Szegvár), melyek kevés beruházást igényeltek. Kevés az olyan ipar, amelyiknek külön, önálló és speciális építményre volt szüksége, s tevékenységükkel ezek is paraszti igényeket elégítettek ki, így tímárház (Baja), szélmalmok (Dusnok, Kunhegyes). Mindemellett tagadhatatlan tény, hogy e korszakra esik és a mezővárosok népességével is kapcsolatba hozható, a népművészet új stílusának, az ún. „paraszt-stílus"-nak a kibontakozása, mely túlnyomó részben éppen a paraszti ízlést kiszolgáló kézművesek munkásságának eredménye. Nehezítette a helyzetet, hogy a dualista monarchia törekvéseiben a magyarországi iparfejlesztés, különösen az egyoldalú mezőgazdasági árutermelésre berendezkedő alföldi területeken tudatosan háttérbe szorult. Az idegen tőke egyeduralkodó helyzete, a kedvezőtlen hazai hitelviszonyok a magyar iparfejlődés ügyét ugyancsak kedvezőtlenül befolyásolták.

21 Ez egyben természetesen azt is jelentette, hogy a kapitalista társadalom agrárnépességének elszegényedő rétegét nem tudták felszívni a rendkívül szerény ipari kezdeményezések, így azok eltartása is visszahárult az agrárterületekre és tevékenységi körökbe. E folyamat az Alföld társadalma számára egyre több szociális kérdést vetett föl, melyek politikai tartalommal feltöltődve alapját képezték a századfordulói agrárszocialista mozgalmaknak.

22 5. Az Alföld társadalmi-gazdasági fejlődésének alapja volt és maradt tehát a mezőgazdaság árutermelése. Az állam feudális, majd a monarchia rendszerében érvényesülő piaci és kereskedelmi igények kényszere alatt azonban az agrárorientációra a szélsőségek lettek jellemzők. Olyanynyira, hogy a mezőgazdasági termelés ágazatai között fellelhető korábbi viszonylagos egyensúly felbomlott, s termelési és értékesítési törekvések egyoldalúan, szinte kizárólagosan futtattak fel egyes termékeket és árukat (korábban a hús-élőállat, gyapjú, később a gabonabúza). Az Alföldön a mezőgazdaság kapitalista fejlődése a gabonatermesztés jegyében vette kezdetét. Statisztikailag kimutatható, hogy a gabonafélék túlsúlya, egyoldalú vetésforgók formájában az alföldi megyéket, különösen a tiszántúliakat jellemezte. Az adatok szerint 1870-ben pl. Csanádban 71,1%, Békésben 61,4%, Csongrádban 57,7% volt a szántóból a búza vetésterületének részesedése. Csanád, Csongrád, Békés és Szolnok megyékben még az 1890-es évek elején is a búza vetésterülete a szántók több mint 40%-át foglalta el.

23 A század utolsó évtizedeiben csökken a gabonaexport lehetősége, ennek következményeként terjednek a kapásnövények, a század végén a mesterséges takarmányok, és belterjes monokultúrák vetekednek a gabonával. A korábban jellegzetes gabonakultúrás Szolnok, Hajdú, Békés, Csanád, Csongrád megyékben — bár a gabona még aránylag mindig magas — a vetésterület az országos átlag körül van, ugyanekkor a kapás- és a takarmánynövények az országos átlagnál jelentősebb területeket foglalnak el. A termelési struktúra, ha lassan is, de változik, több vonatkozásban is szétfeszítve a hagyományos gazdálkodás kereteit. Területünk szempontjából ez egyrészt új növények meghonosodását ill. termelésük megnövekedését, másrészt intenzív művelést igénylő kertkultúrák (szőlő és gyümölcs) elterjedését jelentik. Kiemelhető a szántóföldi termelésben fokozatosan növekvő területeket elfoglaló, s az emberi táplálkozásban és állati takarmányul egyaránt számításba vett kapásnövények közül a kukorica és a burgonya, a filoxérát átvészelt Duna—Tisza közi homoki szőlő (mindössze 16,29%-os csökkenés), továbbá sajátos termelési övezetekben a dohány (Békés és Csongrád megyei telepes falvakban), a paprika (Szeged és Kalocsa vidéke) és a hagyma (Makó).

24 Mindezen hatások és törekvések azt eredményezték, hogy a termelésben, a feldolgozásban is elfoglalt helyük szerint a 18—19. századi Alföld települései, falvak és mezővárosok egyaránt, szélsőségesen agrár jellegűek, s azon belül is mindig a termesztés monokultúrás útját járták. 6. A mezőgazdasági árutermelés az alföldi paraszttársadalom közép-, de főként felsőbb rétegei számára jelentős anyagi felfutást eredményezett. A gyenge iparfejlődés következtében a földkérdés vált az élet, a termelés ill. a gazdálkodás alapproblémájává. E folyamat háttereként — mint már jeleztük — kétségkívül ott található a viszonylagos földbőség, mégpedig kettős vonatkozásban: egyrészt a vetésterületek kiterjesztésével, másrészt új területek szerzésével.

25 E tények konzerválták a mezőgazdaság extenzív üzemvitelét, elodázva az intenzív fejlesztést; a termesztett fajták nemesítését, a talajt jobban kihasználó művelési módok bevezetését, gépek és technikailag korszerűsített munkaeszközök alkalmazását. Mindez azt eredményezte, hogy a parasztság gazdasági erejének arányában tőkésíthető jövedelmét elsősorban földvásárlásra fordította.

26 A család és a társadalom által biztosított ill. felkínált emberi munkaerő kihasználása tette lehetővé a termelést és feldolgozást szolgáló nagyobb tőkeigényű kiadások és beruházások elkerülését. A tőkefelhalmozásnak azonban e módja előbb-utóbb beleütközött a földterület nagysága által szabott korlátokba. A lehetséges növekedést ugyanis behatárolta a föld relatív nagysága, ami egyrészt a lakosság számának, másrészt a gazdálkodás belterjességének függvénye. A mezőgazdaságban a tőkésedés gyakorlatilag megállt, az árutermelés viszont erőteljesen növekedett. E közgazdaságilag furcsa helyzet magyarázata az intenzív kis- és törpebirtok megjelenésében rejlik. Addig ugyanis ameddig a nagybirtokok és az ún. nagygazdák nem modernizálták termelésüket, s csak az olcsó munkaerőre támaszkodva alacsony technikai szinten termeltek, a kis- ill. törpebirtokosok földjeiken, parcelláikon egy, a helyi piacokra gyorsabban reagáló és sokkal hatékonyabb, termelékenyebb gazdálkodást folytattak. A magyar gazdaságtörténet alakulásának e sajátos alföldi újta következtében a mezőgazdasági árutermelés növekedésének egyik fő tényezője éppen az a kis- ill. törpebirtokos lett, amely ugyan nem képviselt magas technikai