Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 4. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1987)

Tanulmányok - H. CSUKÁS GYÖRGYI: Asztalosok Szentkirályszabadján

12. kép. Esztergált lábú asztal Kársa Istvánné házában (Szálai András rajza) Kászlit, konyhabútor félét inkább csak saját maguknak, rokonoknak készítettek az asztalosok, széket viszont még saját maguknak sem. Nem érte meg bajlódni vele, veszprémi bútorkereskedőknél olcsón lehetett vásárolni Thonetszékeket. Megemlítették azonban, hogy több vásáron rendszeresen találkoztak kizárólag székeket árusító asszonyokkal, így Zirc környékéről esztergált székeket szállítottak, de rendszeresen találkoztak bakonyszentkirályi és nagykanizsai székárussal is. Századunk elején a vásárra vitt bútorok még egyedi darabokként készültek és kerültek eladásra. A hálószobagarnitúrák a 20-as 30-as években jöttek divatba. Két ágyból, két szekrényből, két éjjeliszekrényből, tükrös toalettszekrényből és asztalból álló hálószobabútort is készített több szentkirályszabadi asztalos. Ilyeneket főként a fehérvári vásáron adtak el a jenői családoknak, akik az első világháború után kaptak vitézi telkeket a grófi birtokon, és újonan épült lakóházaikat már komplett hálószobabútorral rendezték be. E hálószobabútorok általában megrendelésre készültek. Megrendeléseket a vásárokon is kaptak az asztalosok, ilyenkor megbeszélték a vevővel, hogy a következő vásárra milyen bútort hozzanak. A legtöbb asztalos egybehangzó állítása szerint hetente két szekrényt tudtak elkészíteni, vagy egy pár ágyat. Egy-egy szekrény vagy ágy elkészítéséhez reggel 5-től délután 4-ig, 5-ig tartó munka mellett három napra volt szükség. E két bútorfélének az ára is kb. azonos volt, 45—55 pengő. Egy asztalt általában egy nap alatt megcsináltak, ára a nagyságtól, kivitelétől függően 15—30 pengő volt. Egy kifejezetten szekrénykészítésre specializálódott vásározó asztalos tehát évente kb. 100 szekrényt készített és adott el. Természetesen azok az asztalosok, akik gazdálkodtak is, és csak a gazdasági munkák szünetében foglalkoztak iparral, ennél jóval kevesebbet. Tekintve azonban, hogy a múlt század közepétől századunk 40-es éveiig 20—40 asztalos dolgozott egyidejűleg Szentkirályszabadján, elég tekintélyes mennyiségű bútorral, főleg szekrénnyel árasztották el a közeli és távolabbi környéket. Az elkészült bútorokat már csak hely hiánya miatt sem tárolták hosszú ideig. Volt aki hetente, legtöbben 2—3 hetente jártak vásárokra. Igen kevesen rendelkeztek saját fogattal, főként a gazdálkodók közül néhányan. Az asztalosok zöme fuvarost fogadott a falubeli gazdák közül, akiknek rendszeres jövedelemforrása volt a bútorok és a nyersanyag szállítása. A kocsit felpakoláskor hosszú oldallal látták el. „Szimz fönn, láb lenn, jöhet a kocsi", szokták volt mondani a régi asztalosok. Egy kocsira 8—10 szekrény, vagy négy szekrény, két pár ágy, egy-két asztal fért fel. Hogy a kocsit jól kihasználják, egy-egy fuvarra hárman, négyen társultak. A bútorokat szalma, elhasznált lepedők, ágyneműk közé tették két sorban. Az „alsó granz" került alulra a lábokkal, erre rápasszították a „fölső granz"-ot. A kocsi két oldalára kerültek tölteléknek az ágyoldalak, a hézagot szalmával tömték ki. Ha asztalt is vittek, az asztallap került legfelülre. A rakományt korábban Tápéról vásárolt gyékénnyel, később ponyvával fedték le az eső és a nap ellen. A vásárokra általában az asztalos felesége járt el. Természetesen nem mindegyikük járta az összes felsorolt helység vásárait, voltak akik délre, a Mezőföld felé, mások Győr, Csorna felé mentek szívesebben. Saját elmondásuk szerint kb. 100 km-es körzetben vásároztak. Távolabbi vásárokat már nem szívesen látogattak, mert út közben nem szerettek megszállni. Pontosan számon tartották, melyik vásár milyen napra esik. Győrben pl. hétfőn, Fehérváron és Pápán szerdán, Móron csütörtökön volt a vásár. Győrbe már vasárnap este elindultak, reggelre értek oda. Délután két óra felé indultak vissza, így kedd reggelre értek haza. Megszállni csak ott szoktak, ahol rokon vagy ismerős volt. Egyik asztalos pl. Székesfehérvárra menet Várpalotán töltötte az éjszakát. Amikor Simontornyára mentek, délután 1—2 órakor indultak el. Bozsoknál etettek, itattak, majd tovább mentek Mezőszilasig, ahol fészerben, kocsin húzódtak meg éjszakára. Reggelre értek a vásártérre, ahol kipakoltak. Két szekrényt ékekkel összeállítottak, tetejükön végigfektettek egy ágyoldalt, s ezt betakarták egy 4X5 m-es gyékénnyel, vagy viaszos ponyvával. Egy ágyat felállítottak, a többi bútor alkatrészeit csak nekitámasztották, így a vevő összeállítva is láthatta az eladni szánt portékát. Ezután kezdődhetett az alkudozás. Ügyesebb, jó árut kínáló asztalosok a vásáron már annyi megrendelést kaptak, hogy legközelebb nem volt gondjuk arra, elkel-e majd az árujuk. A szentkirályszabadi asztalosok vásározási körzeteit vizsgálva megállapíthatjuk, hogy elég széles kiterjedésű területre jutottak el keményfa bútoraikkal (13. kép). Termékeikkel azonban még ennél nagyobb területen is találkozhatunk, a fehérvári, csornai, győri vásárokat ui. távolabbi falvak lakói is látogatták. Legtávolabbi úticéljaik észak, északnyugat felé Győr és Csorna, 75 ill. 85 km-re esnek Szentkirályszabadjától, dél felé Simon tornya 60 kmre. A térképen szaggatott vonallal jelöltem Komáromot és Szekszárdot, ezeket ui. csupán egy asztalos, Szegedi Lajos említette, mint vásáros helyet, ahol megfordultak. Szekszárd esetében mindenesetre meggondolkoztató, hogy a helyi bognárok is megfordultak vásárain. Bár a szentkirályszabadi asztalosság történetének csak 19. század végi, 20. századi történetéről sikerült részletesebb képet festeni, az így nyert információk is több hasznos tanulsággal szolgálhatnak a korábbi periódusra vonatkozóan is. Jól kitapintható a különbség az elsősorban megrendelésre dolgozó, igényesebb, egyedi munkákat készítő,