Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 4. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1987)

Tanulmányok - GRÁFIK IMRE: A Szabadtéri Néprajzi Múzeum „alföldi mezőváros" tájegysége (A 18—19. századi alföldi mezővárosi fejlődés kérdéséhez)

ság rétegekre bomlása. A parasztság tömbje tehát egyre tagoltabb lett, s mindez felgyorsultan és úgy zajlott le, hogy a folyamatban nagyméretű népességeltolódás ment végbe, különösen a parasztság alsóbb társadalmi-gazdasági szintjein állók tömegét gyarapítva.

6 Különösen érvényes ez területünkre, az Alföldre a 19. században, ahol a történeti előzményeket, a jobbágyság rétegződését kutatva megállapíthatjuk, hogy a földnélküli és többnyire háznélküli zsellérek száma jóval meghaladta az ország más részein kimutatható arányokat.

7 Ugyanekkor azonban arról sem szabad megfeledkezni, hogy bizonyos életmódbeli és kulturális vonások a társadalmi-gazdasági szempontból szétváló rétegeket tágabb méretekben összefogták. Akkor ugyanis, amikor a kapitalista rendszerben a parasztság, mint egységes rendi osztály felbomlott, sajátos módon továbbra is megmaradt olyan társadalmi keretként, melyet életformabeli, életmódbeli és szociális, kulturális meghatározottságok parasztként fogtak össze, a belső rétegeződés szintjei felett érvényesülve.

8 E ténynek a jelentősége néprajzi vonatkozásokban még nincs kellően feltárva, ill. publikálva, s azért is különösen fontos hangsúlyozása, mert a szabadtéri néprajzi múzeumi bemutatásban ez összefüggéseiben dokumentálható. Arról van ugyanis szó, hogy az alföldi parasztság anyagi-tárgyi ellátottsága, lakáskultúrája, építkezési gyakorlata nincs feltétlen szinkronban a földtulajdon alapján történt rétegződésével és polarizációjával. E tekintetben csak a szélső értékek, ill. pólusok, a szegény és a gazdag rétegek váltak el élesen egymástól, s a csúcson a többszáz holdas vállalkozó ún. „paraszti-nábobok" álltak. A középréteg tagolódása nem szembetűnő, s az összetartó erők, az egységesítő kulturális jelenségek is jobban érvényesültek. 1867 után megindult kapitalista fejlődés folyamatában az Alföld paraszttársadalmának a „földéhség" volt a legnagyobb hajtóereje. Ennek kielégítésére eleinte szinte korlátlan lehetőségek álltak az alföldi mezővárosok rendelkezésére: a puszta területek meghódításától, a legelők, rétek feltörésén, az agrárföldek csökkentésén át, egészen a birtokparcellázásokig, s természetesen az árterületek, mocsarak, lápok ármentesítésével ill. lecsapolásával, továbbá terméketlen területek művelhető tételével (pl. irtással, földjavítással). Mindez a gazdálkodás extenzív kiterjesztését tette lehetővé. A földszerzési lehetőségek azonban fokozatosan szűkültek, s a századfordulóra lényegében lezárultak, s a továbbiakban kisebb-nagyobb belső átrendeződést lehet tapasztalni. Ekkor kerülnek előtérbe a gazdálkodás intenzívebb formái és módjai.

9 Az újkori alföldi mezővárosok és lakosainak élete a kapitalizálódás korszakában a tőkés termelés társadalmi, gazsági, kulturális és szociális tehertételei alatt formálódott tovább. Anélkül, hogy a 18—19. századi Alföld mezővárosi fejlődésének túlzott részleteibe bocsátkoznánk, az alábbiakban vázolhatjuk fel a fontosabb ismérveket, jellemzőket, e sajátos városfejlődés összetevőit, melyek közvetlenül vagy közvetve a Szabadtéri Néprajzi Múzeum alföldi mezőváros tájegységében is szemlélhetők. ti Népességtörténeti, demográfiai szempontból az alföldi mezővárosok soha nem látott fejlődésen mentek keresztül vizsgált időszakunkban. Tájegységünk területéről az 1715— 20. évi összeírás szerint mezővárosi kiváltságokat élvezett települések"között

T

szerepel 500—1000 háztartással Kecskemét, Jászberény, 200—500 háztartással Hódmezővásárhely, Nagykőrös, Kiskunhalas, 100—200 háztartással Mezőtúr, Karcag, Dunapataj, Hajdúszoboszló, Szentes, Hajdúböszörmény, Hajdúnánás, Solt, Szolnok. Az Alföld két szabad királyi városa közül Debrecen 1000 háztartás fölötti. Szeged háztartásainak száma 200—500 közötti.

10 A 18. század második felére népességtömörülési szempontból tovább bővül a sor, főként az újjátelepített városokkal. 1784—87. közötti adatok alapján 1. Debrecen (30 064), 3. Kecskemét (22 270), 4. Szeged (21 519), 7. Hódmezővásárhely (15 822), 14. Békéscsaba (9680), 15. Nagykőrös (9310), 16. Makó (9306), 17. Szentes (9040), 23. Cegléd (7974), 24. Baja (7951), 27. Békés (7487), 30. Karcag (7216), 36. Hajdúnánás (6165), továbbá a telepítési tervben épülettel szereplő Jászárokszállás (5693), 40. Orosháza (4676), 48. Mezőberény (4031), 53. Dunapataj (3935), 55. Tótkomlós (3502), a népességi rangsorban.

11 A lakosság tömörülésének folyamatában az alföldi városok fokozatosan az élre törtek. A nagyarányú vasútépítések megkezdése előtt főleg a középkori kereskedelmi útvonalakkal és a vízi utakkal kapcsolatos területek városai kerültek az élre. Szeged a rangsor második, Hódmezővásárhely a rangsor harmadik helyére emelkedett, s ugyancsak előretörtek Szentes, Makó, Kiskunfélegyháza, Mezőtúr és Gyula. Velük szemben teret veszítettek a vízi úttal nem rendelkező, s vasúttal még nem kellően feltárt, s a kereskedelem vérkeringésébe ezért csak korlátozottan bekapcsolt területek városai. Debrecen, Kecskemét, Nagykőrös lakossága csökken, Jászberény, Hajdúszoboszló stagnál 1850—1869 között. Az 1867 utáni gabonaexport hatalmas arányú növekedése — mely méretben az utolsó volt — a vasútvonalak gyorsütemű kiépítését sürgette, s a megépülő vonalak elsősorban a gabonakereskedelem szolgálatában álltak. A vasútnak tulajdonítható az északkeleti Alföld átmenetileg megtorpant városainak népesedési megelevenedése. 1860—80 között a Budapest után következő hat város alföldi agrárváros: Szeged (73 675), Hódmezővásárhely (52 424), Debrecen (51 122), Kecskemét (40 000 felett), Makó (30 063) és Szentes (28 712 lakos). A sorrendbe csak itt tud közbeékelődni Győr, melyet újabb alföldi városok követnek: Baja, Cegléd, Jászberény, Kiskunfélegyháza, Mezőtúr, s csak ezek után bukkan fel Miskolc. A magyar várostörténet során soha nem kerekedtek ennyire fölébe az agrárvárosok az ipari városoknak, mint ebben a korszakban.

12 2. A török hódítás után az Alföld településének régi, falvakkal sűrűn behálózott rendszere nem állt vissza. A népességkoncentráció helyeit nagyhatárú óriásfalvak és mezővárosok jelentették. E települések adottságai ill. az agrártermékek konjunkturális helyzetére történő reagálásaik határozták meg a településszerkezet és a határhasználat alakulását, változását. Egybeesve a piac és kereskedelem keresletével a nagykiterjedésű határok hasznosításában az állattartás kínált kis beruházással és gyorsan jövedelmező utat. A 18. századi Alföld termelési ágazataiban még tartja előkelő helyét, sőt egyes övezetekben (pl. Debrecen, Nagykunság, Kiskunság) döntő üzemág az állattartás, a külterjes, „rideg" állattartás. A heverő, ún. tőkemarha és meddőnyáj, melyet tisztán szaporulatáért, súlygyarapodásáért ill. gyapjúhozamáért tartottak a településektől távol, az alföldi mezővárosok nagykiterjedésű legelőin, mint extenzív tartásmód általános volt a paraszti és földesúri gazdálkodásra egyaránt.

13 A termelés ezen irányultsága természetesen éreztette hatását a települések szerkezetében és a határterületek használatában is. Az Alföldön fokozatosan elterjedtek, a korábbi-