Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 3. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1985)
Tanulmányok - K. CSILLÉRY KLÁRA: Statisztikai vizsgálatok a magyar népi bútorok történetéhez
mód kiváltotta újításnak mondható — ami nálunk jelentheti az addig házilagos készítésű vagy háziiparos gyártotta bútornak asztalostól vettél való felváltását, másrészt pedig megrendelésre előállítottak beszerzését a datálatlan vásári tömegáru helyett. Mindemellett nem hanyagolható el az a tény sem, hogy a késó'bbiekben azután a magyarországi datált bútorok statisztikai görbéjének a változásai már nem vezethetők vissza a gabonaárak ingadozásaira. Úgy látom, nem visz előbbre a megoldáshoz a másféle árakkal való összevetés sem; egyébként az állatárakról például nem is rendelkezünk a gabonákéhoz hasonlóan hiánytalan adatsorral. A búzaárakat tartva tehát szem előtt, feltűnő, hogy a XIX. század előrehaladtával a kétféle görbének, az árakénak és a datált bútorokénak a mozgása már lehet határozottan ellentétes irányú is. Különösen eklatáns példa erre az évszámos bútorok grafikonjának utolsó tetŐzése, az 1890-es években, minthogy egyenesen az agrárválság mélypontjával esik egybe. Ez még akkor is meghökkentő, ha meggondoljuk, hogy ezek a késői, túlnyomórészt falusiaknak és jelentős hányadukban falusi mesterek által készített tárgyak (vö. : 3—4. kép) a korábbiaknál gyakran kevesebb gonddal megépítettek és rendszerint a díszítésükben is elnagyoltabbak. Különösen így volt ez ott, ahol a közösség tehetősebbjei már az érvényes korstílusnak megfelelő bútorok használatára tértek át. Mindazonáltal belejátszik az összképbe az is, hogy —• mint láthattuk — eddigre magának a datálásnak az értéke ugyancsak devalválódott bizonyos fokig. Azzal a jelenséggel kapcsolatban, hogy a datált presztízsbútorok készítése a nehezedő életkörülmények ellenére is folytatódik, utalni kell Bernward DENEKE arra a kommentárjára, amit a kultúra rögzodése (fixálódása) elméletének Sigfrid SVENSSON által adott interpretálásához 51 fűzött. Ő ebben egy a Weser-vidék ipari forradalom előtti úri háztartásaira vonatkozó vizsgálatra hivatkozott, amiből az derül ki, hogy ott a korábban kialakult felfogás a ranghoz méltó életvitel megkívánta javakról — így a kelengyéről — a gazdasági helyzet későbbi rosszabbodásához már alig igazodott. 52 DENEKE felvetette ennek kapcsán, hogy ezek a megállapítások esetleg más társadalmi rétegeknél is helytállók lehetnek. 53 Valóban ehhez — közismerten —• számos példa lenne idézhető a hazai néprajzi megfigyelésekből. Mindez azonban már Összhangban van a kultúra rögzodése elméletének második tételével, miszerint stagnálásnak vagy csökkenő jólétnek az idején általános az előzőleg elért kulturális nívó megőrzésére való törekvés. A magyar bútorok statisztikai analízise alapján ítélve azonban, alkalmasint kibó'víthetŐ az eddig megállapított reagálási skála. A szóban forgó időszakban ugyanis nem csupán az addigra elértek egyszerű megtartásáról van szó, hanem a már korábban nekilendült folyamatok továbbviteléről, önálló stílusperiódus gyanánt értékelhető utóvirágzásról, amelynek a legjobb képviselői új, korszerűbb kifejezésmódokat kerestek és találtak. 54 A XIX. század második feléből Magyarországról grafikonnak feldolgozott számadatokban ott rejlik ugyan a datálás értékvesztése, újabb bútordarabokra való kiterjesztése is, ám az 1. képről az utóvirágzás lendülete is leolvasható, az, hogy az 1870-es évektől az előbbiek nélkül is fokozatos a datált díszbútorok növekedése és ugyanígy oszlopos kimagasodásuk az 1890-es években. Természetesen további beható elemzésre vár, hogy mindez mennyire általánosítható, miféle körülmények, milyen gazdasági helyzet teremt rá lehetőséget, másrészt pedig, hogy magának a kulturális folyamatnak is mekkora vitalitással kell hozzá rendelkeznie. Ami viszont azt az azonos irányváltozást illeti, ami a XIX. század közepén egyaránt jellemzi Franciaország, Északnyugat-Németország és Magyarország évszámos bútorainak a statisztikai görbéjét, ennek a hátterében a habár még szerény, de nyilvánvalóan ez irányban is hatékony kapitalista gazdasági átalakulás állhat. De míg az északnyugat-németországi vidéken az ennek nyomán előretörő városiasodási hullám szinte teljesen elapasztotta a régies, évszámos presztízstárgyak iránti igényt, miközben Franciaországban is jócskán alábbhagyott a datált bútorok készíttetése, a tőkés viszonyok kibontakoztatásában hátramaradottabb Magyarországon csupán egyes területeken szűnt meg az 1850-es évektől az ilyen bútorok csináltatása, főként a hagyományos díszű datált díszbútorokhoz addig még hű maradt mezővárosoknak a többségében. Ezt a változást egyébként némileg a 3—4. képen látható grafikonok is szemléltetik. A történeti alakulás biztosabb megítéléséhez közelebbi példának egyetlen mezőváros, Hódmezővásárhely datált bútorainak görbéjét mutatom be. Ennek összeállításához a Néprajzi Múzeum anyagához hozzávettem a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum és a szegedi Móra Ferenc Múzeum megfelelő tárgyait is 55 (5. kép). Az így nyert kép kiegészítésére, annak érzékeléséhez, hogy a tradicionális helyi ízlésű dísztárgyak divatjának az alakulása korántsem egyöntetűen zajlott le, meg kell néznünk a hódmezővásárhelyi datált cseréptárgyak számának az alakulását is, KRESZ Mária említett dolgozata alapján (5. kép). Ezeknek a nagyobbrészt férfiak baráti találkozási alkalmain használatos pálinkásbutelláknak, illetve a többségükben a ház kevéssé hangsúlyos, konyhai részében elhelyezett
