Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 3. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1985)

Tanulmányok - K. CSILLÉRY KLÁRA: Statisztikai vizsgálatok a magyar népi bútorok történetéhez

reprezentációs bútorokat állítsanak elo; az asztalosipar helyenként még hagyományos, de nagyobbrészt már az újabb korstílusokat követó'termékei, nemkülönben a gyáripar olcsó kínálata az Ő készítményeiket nyilvánvalóan végleg kiszorították korábbi piacaikról. Más a helyzet a mezővárosi és falusi barkácsolók meg a pásztorfaragók készítette datált bútoroknál. Ilyenekre a Néprajzi Múzeum állományában a XIX. század derekánál korábbi évszámmal csak elvétve akad példa, és csupán az 1880 és 1890 közti datálásúaknál emelkedik meg a számuk, csúcsértékkel az 1890-es években. Ez némileg egybevág az 1. képről leolvasható azon jelenséggel, hogy egészében ekkor tetőzik azoknak az évszámjelzéses bútoroknak a száma, amelyeket a lakás reprezentációs térrészén kívülre szántak. Mindez tehát részben ismét a datálás értékjelző szerepének a csökkenését jelzi. Van azonban az ide tartozó készítményeknek egy olyan csoportja is, amelynek az egyedei viszont kimondottan a szentsarokba valók. Ezeknek úgyszólván mindegyike a pásztorok faragta palóc bútorok körébe tartozik. Az ilyen, az 1870-es évektől adatolható, áttört faragású, nem ritkán figurális, jelenetes díszű példányok azokat a megkésett erőfeszítéseket látszanak tükrözni, amiket az országnak ezen a gazdaságilag és kulturálisan igen elmaradott vidékén a legszegényebb rétegek olyan bútordaraboknak a létrehozására tettek, melyek egyenértékűek a bizonyára már régóta áhított, asztalos készítette díszbútorokkal, sőt azokat akár felül is múlják. Ha ezek után a datált bútorok készítésének és használatának helyét nézzük (3—4. kép), a városi és mezővárosi példányoknak a jelzőszámai a két esetben feltűnően hasonló vonalat adnak ki, annak ellenére, hogy a városokban a szóban forgó típusú bútorfélék helyi