Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 3. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1985)

Tanulmányok - K. CSILLÉRY KLÁRA: Statisztikai vizsgálatok a magyar népi bútorok történetéhez

a grafikonok elemzése nyomán az analízis új szempontjait felvető cikkét,

7 örömest tettem eleget az Ethnologia Europaea szerkesztősége részéről érkező felkérésnek, hogy az Európa-szerte fellépő tendenciák öszszehasonlítása érdekében én is rajzoljam meg és értékeljem a datált magyar népi bútorok statisztikai görbéjét. A Néprajzi Múzeum bútorgyűjteménye a vizsgálathoz megfelelő alapot kínált,

8 sőt az így nyert statisztikai anyagnak a birtokában, újabb görbék felrajzolásával, néhány további kérdésre is választ lehetett kapni. II. A magyar népi bútorokon meglehetősen gyakori a datálás. Az 1960-as években, amikor különösen erőteljes volt az évszámos tárgyak megszerzésére irányuló törekvés, a Néprajzi Múzeumba évente bekerülő bútoranyagnak általában harmada-negyede volt a datált. Az így felszaporodott állománynak köszönhetően, a tanulmányban szereplő grafikonok összeállításának idejéig, 1978-ig 746 datált példányt tudtam figyelembe venni.

9 A múzeum bútorgyűjteményében Őrzött datált tárgyak közül számításon kívül hagytam azonban az 1873-as bécsi világkiállítástól kezdődően, eleve kiállítási célra készíttetett tárgyakat, illetve azokat, amelyeket múzeumi és magángyűjtői megrendelésre állítottak elő, minthogy ezeknek a nagy száma a statisztikai görbét — különösen az 1870-es, de még inkább az 1890-es években —jelentősen torzította volna. Kihagytam továbbá a múzeum hagyományos raktári rendjének megfelelően a bútorgyűjteménybe sorolt, de egyébként nem bútor jellegű olyan darabokat is, mint a dobozok, állótükrök. A Néprajzi Múzeum évszámos bútorainak együttese - Hofer Tamás találó kifejezésével élve

10 — mintegy véletlen válogatásnak tekinthető. Figyelmen kívül hagyva most a múzeumi tárgyak szerzeményezésének egyéb esetlegességeit, a helyszíni gyűjtések tárgykiválasztásának váltakozó szempontjait, a datált objektumokat illetően annyit meg kell jegyezni, hogy a legkorábbi, XIX. század végi tárgy beszerzések, az élő népművészet megörökítésének igyekezetében, a kortársi darabokat részesítették előnyben — ezért is tengtek túl az akkori kiállításokon az eleve az adott alkalomra készített példányok. Az 1950-es, de még inkább az 1960-as évek óta folyó szerzeményezés viszont a korábbi gyűjtések ilyen irányú hiányosságait ellensúlyozandó, a minél korábbi évszámú tárgyakat részesítette előnyben. így főként ekkor szaporodott meg a XVIII. századi datálású tárgyaknak a száma. Ez utóbbi válogatások eredménye tehát akként fogható fel, mint ami a múzeumi anyagban bizonyos fokig kiegyenlítette a tárgyaknak az idők folyamán bekövetkező természetes fogyását. A fokozottabban, lehetőleg a kínálkozó teljes számban begyűjtendő példányoknak a korhatára a múzeumi gyakorlatban mindenesetre az idők folyamán egyre későbbre tolódott. Míg asztalosbútorból előbb csak a XVIII. század végéig, illetve az 1820-as évekig látszott kívánatosnak lehetőleg minden elérhető példánynak a megszerzése, az 1970-es évek felé haladva, a helyszínen fellelhető tárgyak csökkenésével, ez az időhatár a XIX. század derekáig tolódott ki. Másrészt ezzel párhuzamosan megérett az igény a hagyományos kialakítású bútorok elhalási időszakát képviselő, legkésőbbi datálású emlékanyagnak a begyűjtésére is. Mindezek mellett már a bútorgyűjtemény megalakulásától kezdve a gyarapítás határozott törekvése volt, hogy az egyes népi bútorkészítő központok tevékenységének az egész lefolyását, az ott egymást váltó stílushullámokat kellő számú datált tárggyal dokumentálja, kezdve a megfogható legkorábbi időktől egészen a végső kifutásig. Míg azonban eközben a gyakorta datált asztalosbútoroknál rendszerint könnyen adódott lehetőség — különösen pedig a XIX. század derekától — a válogatásra, a kivételesen ritkán datált ácsolt ládáknek, illetve a barkácsolók faragta bútorféléknek az esetében, az idők folyamán beálló eltérések bemutathatósága érdekében, minden felbukkanó évszámos példányt igyekezni kellett megszerezni a múzeum számára. Ami egyébként a szórványemlékeket illeti, ezek között természetesen tudatosan lehetett keresni a bútorgyűjtemény hiányainak betöltésére alkalmas, megfelelő korból való példányokat, tehát az említett korai datálásúakat is, de már viszont azoknak a bútordaraboknak, amelyek beletartoztak a megszerzésre kínálkozó összefüggő, egészen a közelmúltig használatban maradt lakásegyüttesekbe, illetve beilleszthetők voltak az adatközlői emlékezet alapján rekonstruált szobabelsőkbe, szinte kivétel nélkül mindegyike a múzeumi bútorállomány kései datálású hányadát növelte. Az elmondottakhoz azt is hozzá kell azonban tenni, hogy már azokban az évtizedekben, mialatt a Néprajzi Múzeum bútorgyűjteményét 25 éven át gondoztam, sem volt meg a lehetősége annak, hogy az ország minden részének a bútoranyagából és hasonlóképp az évszámos bútoraiból is arányos mértékű válogatást lehessen összehozni a gyűjtemény számára. De hát ami a datálás szokását illeti, az maga sem volt soha egyenlő intenzitású az egész magyarlakta területen — ahogy azonban más népeknél sem vált mindenütt egyformán kedveltté; lásd Franciaország példáját.

11 III. A lakásbeli bútorok datálása, esetleg felirattal való ellátásuk Magyarországon is, akárcsak másutt Európá-