Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 3. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1985)

Vargha László (1904—1984) - FILEP ANTAL: Vargha László tudományos munkássága

ben és miként mutatkoznak meg nemzeti sajátosságaink, s mi az értékük. A harmincas évek közepén már világosan látta: nem szolgálják azok a magyarság igaz ügyét, akik a nemzeti értékek, sajátosságok kérdésében kizárólagosságra, kirekesztésre törnek. Tudta, tanította, az egyetemes és a sajátos nem állítható szembe. Tisztában volt azzal már a pályája elején is, hogy a nemzeti tradíciónak nem ellentéte az egyetemes vagy a magyarnak az európai nem lehet a feleselő' párja. Sokszor, szenvedélyesen fejtegette: az igazi nemzeti értékek mindig az egyetemes és európai követelmények maradéktalan teljesítése révén, a helyi igények és adottságok, valamint a hagyományok hatása alatt születnek, s mint ilyenek természetszerűen a korszerűségtől elválaszthatatlanok. Mindig nyitott volt a szomszéd népek, de általában az európai nemzetek kultúrája iránt. Mélységes emberi tiszteletet ébresztett benne minden értékteremtő közösség. Ezért már a harmincas években — amikor az első írásaival jelentkezett — szembefordult azokkal, akik mások megbélyegzésére törtek. Ez a benső' meggyőződés adott erőt ahhoz, hogy a háború utolsó évében hivatali munkájában is az üldözöttek segítségére siessen, támogassa az ellenállókat. Vargha Lászlónak a népi kultúra és a népi építészet iránti érdeklődése — amint ezt sejteni lehetett — a családi örökségen és az irodalom ösztönzésén túl, elsősorban két irányból kapott állandóan ismétlődő' impulzusokat. A Bartha Miklós Társaság falukutatását részben azok szorgalmazták, akik vele különösen szoros baráti kapcsolatot tartottak. A kortársi építésztársadalom figyelme a korszerű és a nemzeti architektúra keresésében — aminek során a korábbi hazai kísérletekre is alapoztak — a falu, a parasztság és a vele közösségben élő egyéb társadalmi rétegek építő kultúrája felé fordult. Építészeink meg-megújuló forma- és motívumkeresései egyre inkább felvetették a népi építészet néprajzilag és építészetileg egyaránt megalapozott, rendszeres vizsgálatának szükségességét. Vargha László számára ezek a kihívások viszonylag korán világossá váltak. Nem is térhetett ki előlük. A húszas évek vége eló'ttre nyúlnak vissza az első' gyűjtési kísérletei. Ebben az időben próbálkozott meg az első felmérésekkel, rajzokkal. Ettó'l az időtől fogva tudunk arról, hogy alaposabb megfigyeléseket végzett. Ekkortól Őrizte meg a népi építészeti tárgyú rajzait. Vargha Lászlónak már ezek a korai rajzai is kiváló adottságokról adtak tanúbizonyságot. A rajzok inkább ugyan az egyes objektumok általános építészeti megjelenéséről, összbenyomásáról, hangulatáról vallanak, kevéssé lehetnek alkalmasak önmagukban elemző' vizsgálatokra, a bennük jelenlévő megfigyelő készség, rajzi láttatás, a lényeges vonások tudatos és helyes kiemelése mind, mind olyan értékek, amelyek a későbbi kutatói fejlődésben is jelen voltak és elmélyültek. Ezek a képek mára már forrásértékűekké váltak. A rajtuk megörökített épületek szinte kivétel nélkül elpusztultak vagy gyökeresen átalakultak az elmúlt, közel hat évtized alatt. Becsessé teheti előttünk ezeket mint dokumentumokat az is, hogy e képek azon túl, hogy Vargha László kutatói pályájának fontos bizonyítékai, a korszak eszmetörténeti, tudománytörténeti törekvéseiről is sokat elárulnak. Vargha László egyéniségére, kutatói habitusára valószínűen mélységesen jellemző, hogy az első tettenérheto kísérletek után hosszú éveket még a tudatos útkereséssel, az alkalmazott módszerek tökéletesítésével, gazdagításával töltött. Valószínűen bizonytalannak érezte a hazai viszonyok között megismert eljárásokat, s magát az anyagfelvételt, feldolgozási lehetőségeket. A pergő évek ugyan nem teltek hiába, hiszen az építészeti, néprajzi tájékozódását fokozatosan mélyítette, s közben egyre gazdagította társtudományi ismereteit is. Hiszen szélesen alapozott művészeti, művészettörténeti, ezen belül különösen alapos építészettörténeti jártasságra tett szert. Elmélyült a régészeti kutatások anyagában. Tájékozottságot szerzett nyelvészeti kérdésekben és e közben sírig tartó barátságot kötött Szabó T. Attilával. Érdeklődési körétől nem állt messze az akkor megújuló, a települési és a gazdasági folyamatokban egyre alaposabban elmélyedő' történeti kutatás sem. Azt is mondhatnók, hogy felkészülése folyamatosan fejlődött, és csak igazán 1940-ben teljesedett ki, amikor Budapesten megszerezte a bölcsészeti doktorátusát. (Főtárgya a néprajz, melléktárgyai a művészettörténet és a régészet voltak.) Életének a döntő fordulata azonban már négy évvel korábban bekövetkezett: 1936-ban Észak-Európában tanulmányutat tett. Megfordult Finnországban, Svédországban, Észtországban, és hazatérésekor útba ejtette Lengyelországot. A korábbi évek szándékai, kísérletei ennek az útnak az élményei alapján értek meg igazán és váltak életprogrammá, cselekvésre mozgósító akarattá. Maga így ír erről egy 1961 körül megfogalmazott, dátumozatlan önéletrajzában: „Alapvetően ösztönző és döntő hatással volt életem további alakulására a helsinki (Finnország) Ulko Museo, valamint a stockholmi skanzen (szabadtéri néprajzi múzeumok) megismerése és tanulmányozása, 1936-ban. Finnországi és svédországi tanulmányutam, az ott nyert alapvető' élmények alapján határoztam el, hogy néprajzi ismereteimet kibővítem, fejlesztem. Egyetemi néprajzi tanulmányaim indítóoka ezenkívül még nagyrészt a hazai népi építészet jelentőségének a felismerése volt. Ettől