Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 2. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1984)

Tanulmányok - GILYÉN NÁNDOR-HORN ANTAL: A mándi református templom

A berendezés legkiemelkedőbb darabja a szószék és a felette elhelyezett hangvető, a korona (14. kép). A szószék a református egyházi szokásoknak megfelelően a templomtér közepetáján helyezkedik el, a déli fal mellett. Teljes egészében fából készült, hétszög alaprajzú, tömör felépítésű és gazdagon tagozott. Tömör lábazata homorú íves, mellvédfala alul öblös, feljebb függőleges. Felső lezárását fogrovatos könyöklőpárkány képezi. Színezése változatos: kék, piros, zöld, barna, fehér és arany. Növényi formákat mutató díszítése kissé erőtlen vonalvezetésű. A nyolcszög alaprajzú korona áttört, csipkézett díszítése élénk ellentétben áll a szószék tömörségével. Alul finoman díszített párkány zárja le, feljebb választópárkány osztja két részre. Szerkezetét ezenkívül a nyolcszögű alaprajznak megfelelő nyolc, sugárirányban elhelyezett, barokkos vonalvezetésű, szövevényes, gazdag mintájú, pallóból fűrészelt elem alkotja, amelyek között még más, pártaszerű díszítő tagozatok is helyet kapnak. Színezése a többi berendezési tárgyakkal összhangban áll, a kékeszöld, piros, fehér és arany szín az uralkodó. A templom berendezése fenyőfa deszkából és pallóból készült, színes mintáit temperával festették. A mennyezet kivételével a festés eredeti, a színek a gondos mechanikus és vegyszeres tisztítás után — csaknem kétszáz év után — eredeti pompájukban ragyognak. A mennyezetet, mint a restaurálás során kiderült, többször átfestették, eredeti színe szürkéskék volt. A beázások a vízben oldódó tempera festékben szerencsére kevés helyen tettek kárt, így a ma látható berendezés — az elpusztult úrasztala kivételével — eredetinek tekinthető.

20 Az újabb művészettörténeti kutatások szerint a festett asztalosmunkájú belsők a múltban hazánk egész területén mind az egyházi, mind a világi építészetben elterjedtek és szórványos emlékeik ma is megtalálhatók.

21 Nincs azonban talán még egy vidék, ahol olyan sok festett templombelső maradt meg, mint éppen Mánd környékén: a Tisza, a Szamos és a határ által körbezárt 53 falu közül még ma is 34-ben találunk ilyen emléket (további 5 helyen biztos adatunk van az elpusztult festett berendezésről). Nem járhatunk tehát messze az igazságtól, ha azt állítjuk, hogy egykor minden templomban festett berendezés volt. A legrégibb ismert emlék, a kishódosi úrasztala, 1643-ból származik, az utolsó hagyományosnak tekinthető festett asztalosmunkák pedig a múlt század második felében készültek, tehát legalább kétszázötven éven át díszítették így a templomokat.

22 A XVIII. század hetvenes éveiben vagy korábban készült festett berendezések még a virágos reneszánsz stílus erős hatását mutatják. Jellemzőek a virágok, gyümölcsök, növényi indák, sőt kezdetleges figurális ábrázolások. Ebbe a stíluskörbe tartozik Mándon a nyugati karzat alján másodlagosan beépített, megcsonkított 12 kazetta, amely valószínűleg a régi templomból származik. (Jelenleg restaurálva a templom északi falán látható.)

23 A XVIII. század végén új, mértéktartóbb stílus alakult ki, amelynek egyik kiemelkedő példája a mándi berendezés. A reneszánsz stílusra talán már csak a mennyezet kazettázása emlékeztet, az eddigi dús mintázat — esetleg a puritán református felfogásnak nem megfelelő volta miatt hozott egyházi rendelkezések miatt — eltűnik. A karzatok, a padelők díszítése ugyan gazdagabb, de mértéktartó. A szószék és a korona mint a templomtér eszmei központja azonban az eddiginél is nagyobb hangsúlyt kap. A XVIII. század végén készült szatmári és beregi szószékkoronák — amelyek egyik legszebb példája a mándi — a népies barokk festett asztalosmunkák országos viszonylatban is figyelemre méltó emlékei.

24 A XIX. század elején ismét új stílusirányzat jelentkezik, a rokokó és a copf stílus népies változata, amelyet hamarosan egy újabb, hanyatló ízlésáramlat vált fel. Ez a jól látható stílusváltás adhat feleletet a mándi karzatok korára, amelyekről a bontási vizsgálatok csak annyit bizonyítottak be, hogy később épültek, mint a templom. A mellvédek díszítésének a környékbeli hasonló stílusú emlékekkel való összevetése azonban meggyőz arról, hogy legkésőbb a XVIII—XIX. század fordulója táján készültek.

25 A szatmári templombelsők az iparművészet népművészetté válásának folyamatát mutatják. A XVII. század idején megváltozott úri ízlés folytán az ilyen berendezéseket készítő iparosok már csak a falusi templomokban találtak munkát, így a nép igényeihez igazodtak, de származásuk is egyre inkább a falusi parasztsághoz kötötte őket. Megfigyelhető a XVIII. század végén a céhrendszer fellazulása is, a munkákat részben helybeli ezermesterek végzik.

20 A berendezések készítői általában mégis céhbeli asztalosok voltak, akik egyben a festést is készítették, sokszor művészi színvonalon.

27 A mándi mester (vagy mesterek) nevét sajnos nem ismerjük. Feltűnő azonban a korona hasonlósága a közeli Vámosorosziban levőhöz, amelyről tudjuk, hogy Vasvári Ódor Gábor készítette 1794-ben. Ha feltevésünk helytálló, benne kell látnunk a mándi hangvető mesterét is, aki a XVIII. századi festett asztalosmunkáknak egyik legnagyobb művésze volt. A Vámosorosziban és a környéken máshol is látható karzatmellvédek, padelők részletes, minden motívumra és azok részleteire is kiterjedő alapos vizsgálata még esetleg ezek mesterét is tisztázhatja, mivel egyáltalán nem látszik biztosnak, hogy ezeket is Vasvári Odor Gábor készítette. A művészi részleteken túl, a mándi templomban egy nyilvánvalóan nem tudatos, de értékes esztéti-