Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 2. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1984)

Közlemények - JANOVICH ISTVÁN: A szabadtérbe kihelyezett fatárgyak hiánypótlása fa felhasználása nélkül

vonókéssel lehúzott élét. A második elem azon része, melybe a harmadik elem csatlakozott, szintén teljes anyag vastagságú volt, és itt hornyot képeztek ki a harmadik elem csatlakoztatásának lehetősége céljából. Az egész súlyos szerkezetet az egyes elemeken áthatoló faszögsor, két vaskos (felső és alsó) vízszintes hevederhez rögzítette. Az ajtólap a három eredetileg különálló darabjára esett szét, de a korhadás miatt az egyes elemek kereszt- és hosszanti irányban is több helyütt szétváltak. Ennek oka az, hogy a felméréskor már a használaton kívüli istálló ajtaja a trágyadombon hevert, szerencsére a hátlapján feküdt, így a feliratos részek kevésbé romlottak le, bár a fanyag súlyos biológiai károsodásokat szenvedett. A károsodás azt eredményezte, hogy a szétválások mentén már nem adott oly pontos összeillesztési lehetőséget, mint pl. egy ma frissen széttört fatárgy elemein. Így az egyes törésvonalak között gyakran 10—12 mm-es anyaghiányok mutatkoztak a törési éleken is végbement korhadás következtében. A rések tovább szélesedtek a restaurálási munka első lépéseként végrehajtott felületi tisztítás után. (A leromlott felszínre ugyanis tilos bármilyen ragasztó anyag felvitele, hisz ez utóbbi nagy kötéserőssége miatt a porózus részeket majd leválasztja az ép felületekről.) A tárgy átvizsgálása után kiderült, hogy a fa volt és megmaradt anyagainak agresszív méreggel történő kezelését és műgyantás átitatását végrehajtani két okból sem érdemes. Egyrészt a helyreállított ajtólapnak a rajtalevő feliratokkal ugyanis nemcsak a dokumentáló és esztétikai szerepét kell biztosítania, hanem az épület zárhatóságát is lehetővé kell tennie. Ezt a kivitelt semmilyen műgyantás átitatás nem szolgálja, mert az elkorhadt és rovarkárosodott részek még ezzel a megoldással sem válhatnak „önhordozóvá".

2,1 A másik igen lényeges szempont, hogy a felépítendő objektum szóban forgó ajtóelemének tájolása délnyugati. Ez azt jelenti, hogy a felületet az év nagyobbik felében szinte állandóan éri a nap sugárzása. Ilyen helyzetben a testek erős felmelegedése, ill. az ebből eredő hőtágulása kikerülhetetlen. Amennyiben a szóban forgó tárgy nem homogén anyag — márpedig ez az ajtólapnál így van — az egyes elemek sajátos dilatációs modulusai miatt a belőlük együvé szerelt szerkezetben nagy feszültségek keletkezhetnek. Ez végül is súlyos károsodáshoz, kirívó esetben a már restaurált tárgy újabb széteséséhez vezethet. A fenti két szempont meg is határozta a helyreállítás lehetséges kivitelét.' A helyreállítás elvi menete a következő lett (az állagvédelmi munkában úgy szoktuk ezt megfogalmazni: „restaurálási célkitűzés"): 1. Leromlott felületek eltávolítása (tisztítás). 2. A megtisztított darabok konzerválása. ! 7. kép. Réskitöltés illesztési próbája (Gáspár Mihály 1982) 8. kép. A botpaladi istálló ajtaja (készült 1821-ben, megújították 1893-ban) restaurálás és konzerválás után. (Gáspár Mihály 1982)