Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 2. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1984)

Közlemények - K. CSILLÉRY KLÁRA: Komáromi láda 1799-ből

m.), 4 a festett virágozású másik pedig Dunaszegről (Győr-Sopron m.), 5 ez feltehetőleg jobbágy leányé volt. Mindazonáltal a most vizsgált kurtanemesi ke­lengyeláda egyes jegyeiből az is kitűnik, hogy sem­mi esetre sem állíthatták elő a sorozatban készülő, vásári árusításra szánt darabokkal együtt, azokkal egyező felépítéssel. Azt, hogy megrendelésre készült, legszembetűnőbben a láda lábai mutatják. Ugyan­is a vásárra gyártott, és mint a múzeumi példá­nyokból is kitűnik, tekintélyes távolságokra eljut­tatott komáromi ládák — minden bizonnyal a töme­ges szállítás, egymásra rakodás megkönnyítésére — semmiféle lábat nem kaptak. Jellemzően szemlél­teti ezt az a tény, hogy a Néprajzi Múzeumban őr­zött tíz olyan komáromi készítésű láda között, ame­lyek datálása az 1780. és az 1821. év közti időszak­ból való, csupán egyetlen az olyan, nevezetesen egy 1798-beli példány, 6 amelyik lábazaton emelkedik. 7 Megrendelésre utal 1799-es ládánknak profilléc­ből felrakott talppárkánya is, minthogy a komáro­mi ládákon rendszerint egy sokkal egyszerűbb meg­oldást alkalmaztak: a fenékdeszka kiugratott pe­remének párkánykénti kialakítását. A Néprajzi Mú­zeum említett tíz komáromi ládája közül lécből fel­rakott talppárkánnyal látták el a tiszanánai (He­ves m.), 1785-ben férjezett nemes Vajda Katalin ládáját, 8 egy 1807-ből való, név nélküli — nyilván jobbágyleány számára készült — példányt Nyarad­ról (Veszprém m.), 9 a csicsói (Cicov, v. Komárom m.) nemes Fél Erzsébet 1810-ből datált ládáját 10 és azt, amelyet az ugyanodavalósi, szintén kisnemes leány, Bodok Julianna részére csináltattak 1821­ben. 11 Megrendelés kellhetett továbbá ahhoz is, hogy a ládatetőt az említett keretszerkezettel lássák el. Ilyen keret ugyanis a közelebbről megvizsgált ko­máromi készítésű példányok egyikén sem találha­tó, habár ekkoriban kisnemesi ládán a komáromi ládák elterjedési területén sem volt ismeretlen, mi­ként azt egy 1774-es évszámot viselő bölcskei (Tol­na m.) menyasszonyi láda bizonyítja a Néprajzi Múzeum gyűjteményében. 12 A titkos rekeszt is a megrendelő család kérhette; a most szóban forgó komáromi példányok közül ilyen rekesszel látták el a szeremlei Barai Erzsébet jobbágyleány számára 1780-ban készített láda belsejét, 13 továbbá az 1807­es évszámú nyárádi ládáét és a két csicsói kisnemes leány nevét viselőt. A ládák többségénél nem al­kalmaztak a komáromi műhelyek tetőtartó vaspán­tot sem, csupán 2—5 vaskapocs, „cigánysarok" fog­ta a tetőt. 14 Az ilyen pánt ritkaságát példázza, hogy az említett tíz komáromi példány közül egyedül a csicsói Fél Erzsébet ládája volt vele felszerelve. A most bemutatásra kerülő 1799-ből való komá­romi ládát kiemeli a társai közül a mérete is. 114 cm-es szélessége természetesen messze elmarad a nemesi kelengyeládák utolsó fénykorában, a XVII. században gyakori méretektől, amikor hazánkban a birtokos nemeskisasszonyoknak készült példányok a 170 cm-en felüli nagyságot is elérhették 15 és a vá­rosi patríciuspolgárok leányaié is meghaladták a másfél métert. 10 A XVIII. század végi—XIX. század eleji komáromi eredetűek közt azonban a mi ládánk tekintélyesnek számíthatott. A Néprajzi Múzeum­ban őrzött, 1780 és 1821 közti datálású komáromi ládáknak az átlagmérete ugyanis 84—96 cm közötti és ezt csak Fél Erzsébet 1810-es ládája haladja meg 101 cm, az 1807-es nyárádi láda pedig 103 cm szé­lességével. 1 ' Az előzőkben elmondottak jól érzékeltethetik, hogy habár az új szerzeményű ládánkat 1799-ben megrendelő kisnemes családnak nem is állt módjá­ban testesebb, mutatósabb — és a használatban is jóval célszerűbb — állószekrényt vagy pedig fiókos­szekrényt adni férjhez menő leányával, mégis arra törekedett, hogy a készülő menyasszonyi ládára minden olyan kiegészítő rákerüljön, ami a komá­romi asztalosoknál erre a célra elérhető volt. Nyil­vánvalónak tűnik tehát, hogy nem véletlenül viseli ládánk, ez az igencsak régimódi kelengyebútor a fi­gyelemkeltő, a legaktuálisabb korstílusban tartott faragott díszítést, önként felmerül a láttán, hogy ki lehetett a kezdeményező a létrejöttében? Ügy vé­lem, aligha áll távol az igazságtól, ha feltesszük: a megrendelő szerepe itt elsősorban annak a szorgal­mazásából állt, hogy az a kelengyebútor, amely a házasságkötéskor a bár anyagi javakban szerény, ámde nemesi előjogokat élvező családjukat képvi­seli, kellőképpen kitűnjön a környezet jobbágy­menyasszonyainak a ládái közül, a munkára fel­kért mester viszont a legújabb, az 1770-es—1780-as évektől hódító ízlésnek megfelelő minták kínálatá­val válaszolhatott erre az igényre. Habár ez a ko­rai klasszicista ornamentika a megrendelő előtt sem lehetett ismeretlen, hiszen ezzel ruházták fel az ez idő tájt emelt középületeket, kúriákat és polgárhá­zakat, nemkülönben az úri-polgári lakásokba kerülő bútorokat. A mi tárgyunkon olyan bőségben halmozódtak egymás mellé a stílust leginkább meghatározó min­taelemek, akárcsak valamely mintaként használatos korabeli ornamentális metszeten: a mezőket kere­tező csavart fonaton belül ott a centrálisán elhelye­zett rozetta és körülötte a szalagcsokor, a babérko­szorú és -füzér. Szinte kézenfekvő a gondolat, mi­szerint ez esetleg annak lenne köszönhető, hogy a rajzoktatás keretében is ott szerepelt a mintalapok hazánkban a Ratio Educationis rendelkezései nyo­mán 1777-től kezdődően megszervezett egységes másoltatása az iparos tanulók képzésében. 18 Mind­azonáltal mégis sokkalta inkább a XVI—XVII. szá­zad hagyományait követő, virágokkal tömött fe­lületekben gondolkozó ládakészítési gyakorlatban

Next

/
Thumbnails
Contents