Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 2. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1984)

Közlemények - ZENTAI TÜNDE-SABJÁN TIBOR: Az őcsényi ház bontása

ablakméretet nem lehetett megállapítani, mert a meglévő, feltehetőleg nagyobb, de mindenképpen magasabb parapetű ablakokat ugyanezekbe a nyílásokba vágták bele. Ezek az adatok csupán a háznak egy 1872-nél korábbi állapotáról tanúskodnak, rekonstrukcióhoz azonban elégtelenek. A korábbi ablakok szerkezete, méretei ugyanis már nem ismerhetők meg. A homlokzaton föltárt nyomokat összegezve úgy értékeljük, hogy a legalsó vakolatréteg maradványai 1872-ből származnak. Ennél korábbi maga a fal, amelyben egykor más ablakok voltak, és föltehetőleg korábbi a tornác a bejárattal együtt. Az 1872es évszámmal azonosítható oromfal egységet alkot a bontáskori födém- és tetőszerkezettel. A föltárás adatai segítségével tehát az utcai homlokzatnak három korszakát különíthetjük el. A bontáskorit, ami egy XX. század eleji átalakítás következtében a főpárkány alatt sima felületű, a föltárt 1872-est, és egy ennél korábbit, ami talán az építéskori állapottal azonos. 1872-t egy nagy átalakítás eredményének tekintjük. Ekkor a homlokzat régi tapasztását vagy vakolatát eltávolították, ablakait megnagyobbították, új tetőszerkezet (amint majd később erre kitérünk) és új, díszes homlokzat készült, évszámmal és monogramokkal. A föltárt nyomokból rekonstruáltuk az 1872-es állapotot. A lábazat kialakításához a díszoszlopok talapzatát és a kerítés lábazatát vettük alapul. A monogramok kiegészítését a sarokpad, a téka és főleg a korabeli őcsényi kataszteri és egyházi iratokban szereplő családnevek betűformái mintájára készítettük. Az alábbiakban bemutatjuk egy-egy rajzon az utcai homlokzat két megismerhető állapotát : a bontáskorit és a föltárt 1872-est, majd az 1872-es rekonstruált (tervezett) megjelenési formáját (10., 11., 12. kép). A házon belüli kutatást az utcai szobában kezdtük. Fölszedtük a padlódeszkákat, és azt tapasztaltuk, hogy a falak meszelése több rétegben 12—13 centiméterrel a padló alá fut. A szoba eredetileg földes lehetett. Mivel a padlón az ajtótól jobbra, a második helyiség (a továbbiakban konyha) felőli közfal és a hátsó fal szögletében egy négyszög alakú kivágás, illetve pótlás volt, és mert ez a tipikus helye a szobai kályhának (kemencének), itt kezdtük el a padló- és falkutatást. A padlókutatás a tüzelőszerkezet alapjainak keresése szempontjából eredménytelen volt. A hajópadló alatt csak laza homokos feltöltést találtunk, az eredeti földpadló járószintjét eltávolították. Kutatóárkot ástunk a konyhaajtótól a fal mellett a hátsó főfalig, de csak a falak alapozását tárhattuk föl. 130 cm mélyre hatoltunk, a közfal döngölt földalapjának aljáig. Az északi főfal fundamentuma ugyancsak hozzávetőleg 130 cm mélyen kezdődött. Legalul 70—80 centiméternyi terméskőalap volt, ezen egy sor tégla, majd 45—50 cm-es vertfal-alap. A konyha felőli közfalról a padlókivágás fölötti részen eltávolítottuk a tapasztást. Két ujjnyi polyvás agyag volt. A vertfalban két téglával és kővel berakott felület tárult elénk. Az alsó megközelítőleg kör alakú volt, a felső fekvő téglalap forma. Lefejtve a másodlagos vakolást, körülötte füstös, sárgás-barnás-vöröses égésnyomokat találtunk. Ezután a második helyiségben folytattuk e közfal föltárását. Előzőleg azonban fölszedtük a 20. század eleji téglaburkolatot. A falak legalsó felületi rétegének meszelése 6—8 centiméternyire a té gl ázat alá nyúlt, kétséget kizáró bizonyítékaként annak, hogy e helyiség nem mindig volt téglázott. A burkolat alatt laza feltöltés volt. Itt szabadkéményes konyhára számítottunk, ezért az ajtóktól befelé minden vakolatot eltávolítottunk. A meszelés alatt három ujjnyi vastag mészvakolat volt, ez alatt a vertfalon egy ujjnyi sártapasztás. A tapasztást csak alapozásnak kenhették föl a vakolat alá, mert rajta sem mázolás (= sármeszelés), sem meszelés nem volt. Valószínűleg, amikor a helyiséget átalakították szobává, a régi tapasztást lefejthették, majd a falakat a leírt módon bevakolták. Egy korábbi meszelt simítóréteg maradványát csak a téglaburkolat alatt találtuk meg. Ez 2 cm-rel vékonyabb volt, mint a tégla fölötti vakolat. Azonban föltételezzük, hogy ez sem építéskori, mert nem agyagos földből készült, hanem erősen homokos habarcsból. Az épület legrégebbi belső felületi rétegei ugyanis, mint látni is fogjuk, tapasztottak voltak. Az utcai szoba közfalán, amint elértük a puszta vertfalat, az ajtó és a hátsó fal között középtájon egy szabályos, 50 X 120 cm-es álló téglalap alakú befalazást találtunk. Kiszedtük a vályogot, és föltárult előttünk az egykori szobai tüzelő külső, fülkés tüzelőnyílása (14. kép), ami a fal másik oldalán befalazott részekhez tartozott. A fülkén érintetlenül megmaradt a tapasztás és a füstös mázolás. A félkör alakú száj erősen kiégett. Ilyen fülkés konyhai tüzelőnyílása ezen a szélesebb vidéken a szemeskályhának van. A közfal másik oldalán a lyuk fölötti hosszanti bevágás is szemeskályhára vall (13. kép). Ebbe ugyanis beleillik a sárközi típusú szemeskályha vallanak bekötése. A konyha harántfalai fölül eredetileg ívesen voltak kialakítva. Jól mutatták egy korábbi dongaboltozat végeit, formáját és méreteit. A szobák ajtajainak belső és fölső sarka mellett egy-egy négyszögletes vályogberakást bontottunk ki. Ezek belső sarkainál indult a fal íve. A négyszögletes lyukakba nyúlt be a falívekre támaszkodó dongaboltozat tartógerendájának (füstgerenda) két vége. A nyílások alatt 1 méter magasan két féltéglát találtunk a vertfalban. Ezek minden bizonnyal a füstgerenda tartó-