Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 1. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1980)

Tanulmányok - BÍRÓ FRIDERIKA : Zala- és Vas megye paraszti ház- és lakáskultúrája a 19. században (A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Nyugat-Dunántúl tájegysége)

kiváltságokra épülő feudális rendben a társadalmi jellegű különbségek sok mindenben élesen elválasztották ugyan egymástól a jobbágyot s a kisnemesi, az életformában azonban ezek a különbségek — legalábbis tájegységünkön — nem tükröződtek. Az épületek kiválasztásánál azt tartottuk szem előtt, hogy a nyugati határszél legjellemzőbb lakóháztípusai kerüljenek át a Szabadtéri Néprajzi Múzeumba. Különös gondot fordítottunk arra, hogy az építmények a nyugatdunántúli faépítkezést jól reprezentálják. Épületeink majdnem kizárólag a 19. században épültek, jóllehet a típusok és változataik kialakulása korábbi évszázadokra nyúlik vissza. A 19. századi és rekonstruálható nyugat-dunántúli falukép is hosszú történeti fejlődés eredménye. Az egyes történeti korszakokban módosult a településszerkezet, változott az építészeti stílus és a forma, de változott a technika is. A hagyományos építészeti formák fejlődése a múlt század derekán érte el mintegy a csúcspontját, ezután lassú hanyatlásnak indulva a század végétől szinte el is tűnt. Ez alatt új építészeti formák, építési anyagok és technikák váltak általánossá területünkön. Az új épületeket már új stílusban építették. Épületkiválasztási elvünk tehát az volt, hogy a vidékünkön általánosan ismert épülettípusok ma még fellelhető változatait felkutassuk, azokat megszerezzük, s a múzeumban olyan rekonstruált faluképbe tömörítsük, amely legjobban megközelíti, s hűen megjeleníti a 19. századi hagyományos településképet. Az épületek kiválasztásánál és megszerzésénél annak ellenére kedvező adottságok voltak, hogy vidékünkön is a múlt század második felében háttérbe szorult már a hagyományos népi építkezés. Jónéhány épület azonban, mint említettük is, a mai napig fennmaradt. Zala- és Vas megye nyugati, délnyugati tájain — főként a tájegység sajátos természeti és gazdasági viszonyai révén — megmaradt a dombvidéki faépítkezéses formának az a múlt század második feléig szinte általánosnak mondható típusa, amelyik a kerített ház egyik formaváltozatát képviselte. De sikerült a területen néhány füstösházat is találni, és itt maradt meg legtovább a füstöskonyhás, füsttelenített szobás lakóház számos reprezentánsa. A szánagazdálkodás hozta magával, hogy a boronapajtáknak különféle változatai épültek, s ezeknek legszebb példányai ma is megtalálhatók a vasi és zalai falvakban. A hagyományos építészeti stílusban épült lakóházak, pajták mellett azonban a kisebb portaépítmények és falubeli szakrális épületek közül is igen sok megtartotta eredeti formáját. Mindezt figyelembe véve-állt össze a Szabadtéri Néprajzi Múzeumba áttelepítendő épületek együttese. A tájegységben felépítendő épületek kiválasztását, a telepítési terv végleges elkészítését hosszú tudományosés műszaki munka előzte meg. Mind az épületkiválasztási javaslatot, mind a telepítés első terveit BARABÁS Jenő, SZOLNOKY Lajos, ERDÉLYI Zoltán, Ületőleg BOROSS Marietta és BALASSA M. Iván készítették el.

16 Munkájuk eredményeként került a múzeumba a legtöbb épület. A korai telepítési terveket azonban — az eredeti elveket megtartva — BÍRÓ Friderika módosította, s szükségessé vált az áttelepítendő épületeket néhány épülettípussal kiegészíteni. A présházpincékkel kapcsolatos múzeológiai munkát KECSKÉS Péter végezte el. A végleges telepítési tervet KOVÁCS István László építésszel 1972-ben készítettük el. A tájegység kiviteli tervét és makettjét a Pest megyei Tervező Vállalat munkatársai dolgozták ki.

1 7 Amikor a végleges telepítési tervet elkészítettük (1. kép), arra törekedtünk, hogy a vasi, őrségi területekről származó épületek a szeres, szórt településformát, a zalai épületek pedig a kis térben kiszélesedő utcás településszerkezetet tükrözzék. Az őrségi és zalai épületcsoportot egymástól Ügetés erdőrész választja el, ennek szélein a vidék jellegzetes szőlőhegyi présházait kívánjuk elhelyezni. A szabadtéri múzeum területén keresztülfutó belső körúttól balra szekérút vezet majd a nyugat-dunántúli tájegységbe. Utmenti kereszt (10) előtt elhaladva, a faluközpontot alkotó kis térre érkezünk. Közepén a zalai falvak jellegzetes építménye, a felsőszenterzsébeti harangláb (5) áll. A tér köré csoportosulnak a zalai parasztporták. Az út bal szélén a vöcköndi lakóház (9-1) és portája ötlik a látogató szemébe. Vele szemben a szentgyörgy völgyi lakóház (7-1) és portaépítményei állnak. A térre érkező látogató szinte eredeti megjelenési formájában látja a bagladi (6—1) lakóházat. Bagladon is a lakóház előtt állt a harangláb. A szekérút a téren kétfelé szakad. Egyik ága a rédicsi (8-1) és szalafői (2-1) porták felé vezet, a másik elhalad a kondorfai iskola (3) előtt, érinti a szentgyörgyvölgyi kovácsműhelyt (4), majd ligetes, erdős részen áthaladva bevezet a vasi, zalai szőlőhegyi pincesorba. Innét kijutva érkezik el a látogató az őrségi szeri portához, a szalafői kerített házhoz (1—1), majd ezt elhagyva, az út jobb oldalán a szalafői polgári-paraszti épületcsoportot (2-1, 2—2, 2—3), pillantja meg. E mögött az út széles ívben elkanyarodik és erdőn keresztül kivezet a tájegységből. Az épületek berendezési tervének elkészítésénél figyelemmel leszünk arra a követelményre, hogy az egyes objektumok lakásműveltségi elemei, berendezési tárgyai mennyire tükrözik a korabeli ház- és lakásmúveltség jellemző vonásait; az összegyűjtendő bútorok, berendezési tárgyak és eszközök korban és stílusban hogyan férnek meg egymás mellett, mennyire és hogyan képviselik a kor társadalmi-gazdasági viszonyait, fejlettségi szintjét. Az eddig gyűjtött tárgyak alapján összeállított előzetes berendezési tervvázlatunk arra utal, hogy tájegységünkben részben korabeli, részben rekonstruált tárgyakkal sikerül bemutatni a füstösház egykori berendezését. A többi épület pedig a 19. század közepén s második felében ismert, általánosan elterjedt őrségi és zalai lakáskultúrát fogja reprezentálni.