Fehér Erzsébet szerk.: József Attila válogatott levelezése (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 11. Budapes, 1976)
Bevezetés
A KÖZLÉS MÓDJÁRÓL A levelek szoros időrendben követik egymást. A keltezetlen levelek egy részének dátumát a postai bélyegző alapján kerek zárójelben adom. Ha a bélyegző hiányzott, a levél keletkezésének idejére tartalmából, más levelek utalásaiból, vagy életrajzi adatokból következtettem, a keletet szögletes zárójelben közlöm. — A levél szövege előtt zárójelben közlök minden olyan dátumot is, amely az eredetiben a szöveg után következik, megtartva természetesen az eredeti keltezési módot is. A több néven szereplő személyeket csak egy néven jelöli a kötet (pl. József Jolán, Szántó Judit stb.). A szövegeket, ahol az eredetit ismertem, betűhíven közlöm. A nyilvánvaló tollhibákat javítottam csupán; ezeket külön nem jelöltem sem a szövegben, sem a jegyzetekben, mivel ez már a kritikai kiadás hatáskörébe tartozik. — A nyomtatásból ismert levelek írásmódja a közlés helyesírását követi. Külön gondot okozott József Attila Vágó Mártához írott leveleinek szövege. A címzett másolatában fönnmaradt — és emlékiratának részét képező — tizenkilenc levélből mindössze az első ötnek a kézirata került elő, tehát csupán ezeket közölhettem az eredeti alapján. A további tizennégy esetében csak a különféle közlésekre támaszkodhattam. Itt azonban újabb probléma merült föl: 1949 — 1975 között a levelek egy része három, illetve négy ízben jelent meg. A különféle közlések szövege pedig — ha nem is nagy mértékben —, de eltér egymástól. Melyik tekinthető közülük a kézirattal azonos értékűnek? — A kérdést az emlékirat eredeti gépiratával való összevetés dönthette volna el. Ez azonban megsemmisült. A könyv alakban nemrég megjelent memoár bevezetőjében Vágó Márta a következőt írja erről: ,,A második részt annyiszor kellett átdolgozni, különféle — nem irodalmi és nem emberi — szempontokból, hogy végül, elkeseredésemben, az eredetit eltéptem." — Valamennyi eddig megjelent szöveg alapja tehát az emlékirat újra és újra elkészített másolata volt. A szövegromlás pedig ily esetben — a legnagyobb gondosság mellett is — elkerülhetetlen. A különféle szövegvariánsok közül tehát magamnak kellett választanom; a legtöbb érv a Szépirodalmi Kiadó gondozásában 1975-ben megjelent emlékiratbeli szövegek mellett szólt.