Fehér Erzsébet szerk.: József Attila válogatott levelezése (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 11. Budapes, 1976)

Levelek

tövisekkel teli s virágokkal te kell, hogy teleszórjad s ha már a virágokat csak úgy élvezhetem, mint más halandó, a nyilvánosság útján, legalább a tövisekből, a bántásokból, a kövekből küldtél volna hozzám egy tehernyit, mint most tetted júliusi leveledben s hátha ezzel megkönnyítetted volna a keresztútját, hiszen a Jézusnak is volt a kálvária úton egy kereszthordó társa, ama czirénébeli Simon, aki könnyített a megsanyargatotton. Ez nem a hála kérdése, amit tettél, hanem a szeretetlenség és az ifjúi könnyelműségé. Igenis. És pörölök veled, és bántalak én is, mert így nyílik meg a szíved, mert így látszik, hogy te hozzád nem a szeretet érzésével, hanem a hántásával lehet utat nyerni, hogy megnyilatkozzál. Én, Attila fiam, hálát senkitől sem várok, te tőled a legkevésbbé, mert te hálával nem tartozol nekem. A hála érzése megalázó. Én szeretetet adtam és adok neked s ha ezt tőled nem kaphatom, a hála nekem nem kell. Miért akarsz velem szemben hálás lenni ? Vagy miért várjak tőled és mit ér nekem a hálád, ha abból a szeretet, a bizalom, a ragaszkodás, az őszinteség érzése hiányzik? És van még valami más is. Én ismerem a művész pszüchét, tudom, hogy nekik sok minden szabad, felül állanak a társadalmi konvenciókon, az illendőség kérdésén, szabad nekik kérdésekre, levelekre is nem válaszolni. Ezt megteheted mással, közönséges ember fiával, vagy nálad magasabban állóval is, büszkeségből, de nem teheted meg velem szemben, aki téged nem a konvenció, a társadalmi elhelyezettség, a vérrokonság mértékével mér, hanem azt hiszi, hogy több volt neked, mint más s te is több voltál neki, mint más, mert megnyilatkozott előtte sokszor a lelked, a sírásod, a fájásod, és akkor én vettem a kezembe a szívedet és megsimogattam a meggyötörtet és akkor tudtad, hogy gyónásod, őszinteséged jó helyen történt, mert jól esett a simogatás, a becézés, mert megenyhültél, megerősödtél általa, mert érezted, hogy van mégis valaki, aki önzetlenül, hála kívánás nélkül is szeret. Igaz-e ez ? És aminthogy most félév után, egy ütésre és nem a szeretet szavára, újra ide hajtottad a fejedet az ölembe és beszéltél és nyögtél és dacoskodtál, bizonygatva az igazadat, kérdem nem tehetted volna meg ezt hamarabb is, önként, őszinte vágyból ,,De aki igazat akar írni, az saját magát írja" írod. Hát szabad neked én hozzám más sort is írni ? Kell a fenének. Én nekem, Attila fiam, soha se hazudj, mert nem is tudsz, ha én a szemedbe nézek és ennek nincs is értelme. És miért akarsz engem