Fehér Erzsébet szerk.: József Attila válogatott levelezése (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 11. Budapes, 1976)

Levelek

tál ott'-ra, meg arra, hogy miért nem kerestem állást, hogy itt tönkre teszem a házat. Kétségbe esve kerestem mindenfelé állást, lehetőleg olyat, ami nem öl meg egészen. Végtére is könyvügynök lettem a Fővárosi könyvkiadónál. Másfél hónapig csináltam, azaz, hogy három hónapig csináltam ezt. A betanulási idő alatt semmit, utána még kevesebbet kerestem. írtózom a hazugságtól, mégis azt hazudtam, hogy a verseimmel összeszedett pénzt a fővárosi könyvkiadótól kapom. Mindig bíztam abban, hogy végtére is lesz valami. Alkalmazó cégem biztatott, hogy május elsejére vagy tizenötödikére kapok nála tisztességes, már átvitt értelemben tisztességes, állást. Nem lett semmi. Verseimért hol kaptam pénzt, hol nem. Hol ennyit, hogy annyit. Bizony nagyon sokszor nem ettem mást, mint amit este kaptam itthon, azaz ételmaradékot. Ez nem bántott volna, csak azok a nézések, egyszeregyszer az a „nem értem, hogy Attila mért ül az asztalnál?" Utána pedig végre kaptam, illetve juttatott állást — tudom, hogy ez is csak könyör adomány, de legalább megdolgozom érte — a gyámom az ő vállalatánál, azonban jött a nyár. A nyaralás. Elhatározták, hogy Etust elküldik valahová, Lucie Francensbadba utazik és — én is szedjem valamilyen irányba sátorfámat, hogy hová? Ahova lehet. Nézzek tanítványok után. Menjek Makóra. Ott szeretnek. És ha nem kapok ott állást, két hónapig szívesen eltartanak. Azután ? Legjobb lesz, ha nyárra nézek ott magamnak azutánra is állást. Nyomaték kedvéért felmondtak elsejére. Amit most utoljára meghosszabbítottak 15-ére. János Bácsi ugye, ezek miatt lehetett volna írni ! Vagy: éppen emiatt kellett volna írni ! De aki igazat akar írni, az saját magát írja. De írhattam-e én és írhatom-e nemcsak akkori, de mostani magamat is? Hiszen tudom, hogy szeretnek engem, de éppen mert tudom, nem zsaroltam volna-e meg ezzel János Bácsit? Ödön bátyámat? Béla bátyámat? Nem szeretem-e mindhármukat annyira, hogy megkíméljem szeretteimet ilyenektől ? Nem akartam megírni szomorú állapotomat sem, de kényszerültem erre. 15-én neki megyek a világnak, még nem tudom hová, még nem tudom, merre. Makóra semmi esetre sem. Majd ha örülni fog János Bácsi annak, hogy nem bennem, hanem keserűségében tévedett és ha mehetek Makóra anélkül, hogy mondhatná rám akárki is: „Már megint azok nyakán lóg, akik szeretik, jól ki tudja használni őket !" Akkor az első utam oda lesz János Bácsi-